Orrbavágólag

Szinte már irritál, mégis iszom szavait… Ezt jelenti Puzsér Róbert, legalábbis számomra.

Minden megnyilvánulása alkalmával elsőként a stílusa, ami orrba vág: nagyképűen, lekezelően hányja elénk ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásait – az ember zsebében szinte azonnal kinyílik a bicska és felteszi a kérdést: ki ez a (vérmérséklettől függő megnevezés, legritkább esetben „ember”), és hogy merészeli…

Aztán – csakhogy kellően oda tudjunk mondani neki – elkezdi az ember figyelni a szavait. És akkor jön a második, még erőteljesebb orrbavágás, mert nem vagyunk hozzászokva az őszinte szóhoz. Furcsa, hogy valaki ki meri mondani, ha egy teljesítmény nulla, különösen akkor, ha a vízcsapból is folyó „szeretett celebjeink” produktumát értékeli így. Egy olyan világban, ahol naponta százezrek szívják magukba Győzike, Kiszel Tünde, Pákó vagy egyéb, mesterségesen generált szupersztárok minden szavát (már ha értik), vagy szellentését, ott szinte szentségtörésnek számít, ha nem csupán őket éri bírálat, hanem azokat is, akik fogyasztják…

Lássuk be: az ország két részre szakadt! Az egyik fele isteníti ezeket a média által, teljesítmény nélkül ránk zúdított lényeket – a másik fele számára azonban divat lett szidni őket. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy sajnos a többség a fogyasztók táborát erősíti.

Puzsér azonban nem egy a sok szidalmazó között. Ő nem is szid, csak – egyedien gyomorforgató stílusában – képünkbe vágja mindazt, amit egyébként minden kicsit is értelmes ember tud, de soha senki nem mer kimondani. Hogyan is merné bárki a sok tinikedvenc, önmaga tehetségét egekben érző szupersztároknak megmondani, hogy csupán abban tehetségesek, hogy megmozgassák a szavazni hajlandók ujjait, maradandó alkotásra azonban képtelenek.

Soha, senki nem merészelte még kijelenteni, hogy a legtöbb díj átadásakor nem a teljesítmény kerül értékelésre, hanem az előadó marketingje. Ha a média képes a vízcsapból is folyva elhitetni velünk, hogy SP nélkül nem élet az élet, mi boldogan szavazunk majd rá bárhol, akkor is, ha másnap már észre sem vesszük, hogy eltűnt – mert épp MM az aktuális szupersztár. Mindegy, csak rövid, megjegyezhető neve legyen, és kellően csöpögjön… Plusz egy stylist és egy marketinges – ez ma a hírnév titka.

Ahhoz végképp senki nem merte még venni a bátorságot, hogy kimondja: a siker, amelyet elértek nem az ő érdemük, és az elnyert díjak nem a tehetségüket fejezik ki. És legfőképp, hogy ez nem érdem, hanem felelősség… Mert ha ők mostantól balról jobbra tetoválják a fülük alá, hogy VILÁGBÉKE, jelentsen bármit is ez a szó, akkor emberek ezrei követik majd őket ebben. Ha piros lakkos övet tesznek a nyakukra, akkor hirtelen feltör a bőr- (vagy a műanyag)ipar és azt akar magának mindenki. Elhitették, hogy ők Valakik és mindenki őket követi. Példaképek lettek! És hogy mire mutatnak példát?

A Viva Comet díjkiosztó egyik nyertese például arra, hogy Puzsér súlyos szavait előbb megkísérelte semmissé tenni (nem sikerült), majd egy Oscar-díj átadásra is túlzó ömlengés végén – amelyből szerencsére nem maradt ki a stylist sem – megköszönte, hogy ugyanaz a vidékről jött lány maradhatott, aki elindult. Tette mindezt egy fekete bugyinak látszó dresszben, kilogrammban kifejezhető smink mögé bújtan haladva azon a jó úton, hogy „elérje a fain dolgokat” – ki tudja mitől oldott hangulatában alátámasztva Puzsér minden szavát. „Comet – no comment!” – mondanám, de inkább csak annyit jegyzek meg csendesen: Kedves Puzsér! Ha hangod csak így hallatszik el az emberekig, hát tedd! Stílusod ugyan továbbra se bírom, mégis tovább iszom szavaid. És reménykedem, hogy így talán akad még néhány ember, aki elgondolkodik rajtuk és akkor megéri az orromat odatartani!

Utóirat:
Tóth Gabi tehetségét egyébként nem vitatom, de jelenlegi stílusa mellett – amely sajnos korántsem a valaha elindult tehetséges énekest idézi – el sem jutok ahhoz, hogy a teljesítményére figyeljek.

Reménytelenségre ítélve

Azt hittük, itt a szabadság! Aztán kiderült, csak a funkciók változtak. Még a nevek is vissza-visszatérnek, annyira nem változott semmi. Illetve valami mégis…

Sokan vagyunk még, akik a hetvenes-nyolcvanas években egy jobb, egy szabadabb világról álmodoztunk. Majd jött a rendszerváltás, amikor azt hittük, végre eljött a mi időnk. Úgy tűnt, egy teljesen új világ vár ránk…

Valóban más volt annyiban, hogy immár nem a „felszabadító szovjet hatalom” diktálta, hogy mit és hogyan csináljon az ország, csakhogy – mint utólag kiderülni látszik – továbbra sem magunk döntöttünk a sorsunkról.

Az új hatalom a pénz lett! Ebben mérünk mindent, már ha van. De ha épp nincs, azt is pénzzé tesszük, a szó minden értelmében. Nem csak a hatalmas hiányt forintosítjuk, hanem hitelt hitelre halmozva próbáljuk megoldani az életet, kicsiben és nagyban egyaránt. Meg is lett az eredménye: az ország pontosan olyan helyzetben van jelenleg, mint a legtöbb itt élő család: eladósodva, reménytelenül várja, hogy mi lesz az agónia vége…

Nemhogy vagyonunk vagy legalább büszkeségünk, de már reményünk sem maradt. Eleinte azt hittük, hogy majd egyszer vége lesz a rendszernek, melyet ki lelkesedésből, ki hitből, ki kényszerből épített, miközben csak a légvárak növekedtek. Majd ha kimennek az oroszok – gondoltuk. Majd most, hogy rendszert váltottunk… Majd ha új kormány lesz… Lett is minden szépen sorban, de valahogy egyik se váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Visszaszavaztuk a régieket, a helyzet azonban csak továbbromlott. Megszavaztunk egy esélyt a fiataloknak – nekik bizonyára jobb is lett, az országról azonban ez továbbra sem volt mondható. Váltogattuk is őket, de a nyomor csak egyre nőtt.

És most itt állunk a csőd szélén, egy olyan kormánnyal, amely egyetlen kollégiumi szobából képes volt kitermelni az ország közméltóságának legfontosabbjait. Eközben egyetlen év alatt az élet minden területén sikerült lerombolni a biztonság utolsó szikráit is.  Mindegy, hogy alkotmányos jogainkról, emberi értékeinkről van szó, vagy éppen az egészségügyről, a biztonságunkról, az oktatásról vagy akár a média szabályozásáról. Kifogyhatatlan a sor, minden terület megkapta a maga kegyelemdöfését. A délben beadott és éjjelre elfogadott törvényi sorozatgyártás segítségével elérték, hogy orvosaink sorra hagyják el az országot, a fiatalok feladják továbbtanulási terveiket… a gyerekek már most utálják, amit majd tanulniuk kell, és senki nem érezheti magát biztonságban. Sem anyagilag, sem emberileg.

A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Csakhogy új név jelenleg nincs a palettán, a régieknek nincs esélyük sem változásra, sem változtatásra. Talán az összefogás segítene – de lassan már nincs is miért összefogni. És nincs kinek, hiszen szinte mindenki a túlélésért küzd…

A remény tehát nyugodjék békében: élt 22 évet. Örüljünk, ha az ország túléli. Ha túléljük, és még tudunk majd örülni…

Lehetetlen!

Csak nézek ki a fejemből… valami furcsa görcs szorítja a gyomrom és mintha lebénultam volna. Próbálok kimondani egy egész mondatot – de csak azt hajtogatom: nem hiszem el!

Azt hiszem, ez az a döbbenet, ami nem fokozható. És ez az a fájdalom, amit soha nem szeretnék megtapasztalni! Mert még így is kibírhatatlan, hogy csak más keresztje…

Üvöltenék egyet, de megszólalni sem tudok, üres lett minden!

Akkor űrt hagytál magad után, hogy még így messziről is bénít az ereje. Érthetetlen, és felfoghatatlan, ami történt. Pár napja még az érettségin szorítottunk érted...

Igaz, megadatott neked, hogy ezt a rövid időt megtöltsd tartalommal. Szerető családba, igazi otthonba érkeztél. Számtalan kalandod volt, és színes életed. Lehetőséged, elsősorban arra, hogy önmagad lehess, hogy felfedezd a világot… Nem tudom, hogy ez volt az ára, vagy eleve csak ennyi időt kaptál, és azt próbálták széppé tenni neked, kik a sorsod írásában segédkeztek. Csak azt tudom, hogy nincs ez rendjén… „Szülőnek nem való gyermekét temetni!” Legfőképp nem akkor, ha erős, egészséges, épp az életet kezdené… Egyetlen vigaszunk csak az lehet, hogy nem hetek, hónapok fájdalmát kellett átéld, csak jobb létre szenderültél. És egyetlen értelmet csak az adhat neki, ha mi, az itt maradók megtanuljuk jobban értékelni a pillanatot – mert nem tudjuk, mennyi adatik belőle…

Szép álmokat vagy jó utat – te már tudod, melyik a helyesebb. Talán már azt is, miért volt ily sietős. Talán majd nekünk is lesz hivatalos magyarázat – de megérteni sohasem fogjuk. És még jó ideig felfogni sem… csak csendben háborog a lelkünk…

Nyugodj legalább te békében! Legyen a szeretetünk veled, és a sok szép emlék, amit itt hagytál, adjon erőt azoknak, akiknek most a legjobban fáj...

Tablettás sorskerék

Csak a kívülállóknak egyszerű...

Abszolút abortuszellenes vagyok! De vannak olyan helyzetek, amikor ez az elveim ellen való dolog egyszerre három életet ment meg - és ez fontosabb kell, hogy legyen, mint bárkinek az elvei. Akár az enyém, akár az egyházé, akár a kormányé!

Ha megtörténik a baj és nincs más választás, mint a terhesség megszakítása, akkor jó lenne, ha ez a lehető legemberségesebb módon zajlana le, a legkevesebb fájdalommal és szövődménnyel – például az ijesztő küret helyett egy tablettával. És erre végre lehetőség is volna, ha a politika nem szólna bele ebbe is… Teszi ezt ráadásul a vallásra hivatkozva, amit még talán méltányolnék, bár ez is csak egy elv, amelyet az emberi élet tisztelete felül kéne, hogy bíráljon. De hogy arra hivatkozzanak, hogy mindezt a nő érdekében, a nő védelmében teszik – ez már meghaladja a toleranciaszintemet!

A tablettát világszerte a legtöbb helyen jóváhagyták, de nem véletlen, hogy általában kórházi körülmények közötti alkalmazását írják elő a szakemberek. Utóhatása - aki már veszített el babát, az tudja - cseppet sem kellemesebb, mint a műtéti beavatkozás, csak épp kevésbé megalázó körülmények között történik, és ami még ennél is fontosabb: kevésbé veszélyezteti azt, hogy a megfelelő időben majd szülhessen a nő…

Milyen élete lenne annak az anyának és gyermekének, aki betegség alatt fogant? Vagy aki egy italába csempészett partidrog hatása mellett maradt terhes, és azt se tudja, ki tette ezt vele? Vagy ahol már érzik, hogy itt a kapcsolat vége, és épp válni készülnek? És még hosszan sorolhatnám azokat az élethelyzeteket a peches 1% bejövetelétől a hirtelen lakás nélkül maradtakig, amelyekben a gyermekvállalás minden, csak épp nem szerencsés sorsfordulat – még ha meggyőződésem is, hogy sok nehéz helyzetben épp a gyermek ad erőt a talpraálláshoz!

Senkinek ne legyenek illúziói – néhány felelőtlen fruskát leszámítva, akik fel sem fogják helyzetüket, ez mindenkinek nagyon nehéz döntés. De a legfontosabb: az én testemről, az én lelkemről van szó! Szeretném, ha az ÉN döntésem lenne! Mert bárhogyan is döntök, nekem kell viselni a következményeit!

Szülinapos Motoros

Két éves lett a Motoroshang Rádió!

Nem túl nagy kor, ám a mai viszonyok mellett pont ez a legnehezebb időszak talán… sőt, azt kell mondjam, hogy két év lassan egy házasságot is kimerít, nemhogy egy olyan vállalkozást, amely tagjai nem profitért, hanem elhivatottságból végzik munkájukat!

Számtalan zenekar kapott nyilvánosságot náluk, olyanok is, akiknek más média nem szavazott bizalmat. Hallgatják a rockerek, a punkok, és azok, akiknek nincs ki mind a négy kereke (a szó legnemesebb értelmében), a motorosok, de még a bringások is! Szóval egyre többen vagyunk, és reményeink szerint ezt a következő születésnapon is elmondhatjuk majd!

Egy rádió hogyan is ünnepelhetne másképp: nyíltnapot szervezve várták a hallgatóikat, és nem is hiába. Volt, aki két keréken, volt, aki négy keréken, volt, aki két lábon, volt aki négy lábon sietett a stúdióba, hogy tiszteletét tegye a szülinapos előtt! Ahogy egy ilyen partin szokás, volt torta – sőt, torták! – és volt koccintás. Találkoztak régi barátok, és lettek új barátságok. A jó kedv adott volt, a bőséget a műsorok adják hozzá. Most van rendjén csak igazán a köszöntés: még sok boldog születésnapot a Motoroshangnak – és hozzá jó stábot és sok hallgatót kívánunk!

Képes beszámoló: https://picasaweb.google.com/107712638297178242297/120512_Motoroshang?authuser=0&feat=directlink

http://motoroshang.hu/

Homológia

Onnan lehet tudni, hogy valami fontos történik az ország életében, hogy kedvenc politikusaink mindig bedobnak valami gumicsontot, amivel megpróbálják elterelni figyelmünket. Most is van bőven takargatnivaló, a gazdasági mutatószámokon kívül az IMF megállapodásig többféle is – így kézenfekvő volt, hogy minden címlapon a homoszexualitás legyen a fő téma.

Előbb arról harsogott a média, hogy a rendőrség nem adott engedélyt a mindenhol csak „melegfelvonulásként” emlegetett rendezvényre. Ettől még nem fakadnék sírva… Bevallom, nem szeretem ezt a rendezvényt, mert azt gondolom, hogy a magánügyem, hogy én kivel, mikor és hogyan bújok ágyba – és ezért rám sem tartozik senkinek a szexuális élete. Az, hogy egy embert a szexuális hovatartozása alapján ítéljek meg, részemről pont ezért kizárt! Csakhogy szeretném azt hinni, hogy egy demokratikus országban élek, ahol rendben, alkoholt csak akkor lehet vásárolni, ha elmúltunk 18 évesek, de ezt leszámítva azonban nemre és nemzetiségre, vallási- és szexuális hovatartozástól függetlenül egyenlően rendelkezik felettünk a törvény. Vagy tévednék?

Most például az a kérdés, hogy le szabad-e záratni az Andrássy utat egy rendezvény kedvéért. Mert ha igen, akkor nem értem a rendőrség 13 oldalon keresztül részletezett elutasítását! Ha pedig nem, akkor nem értem, hogy lehet ott máskor Békemenet vagy más tüntetés, esetleg futóverseny, vagy bármi más rendezvény? Az nem zavarja a közlekedést vagy a minisztériumok megközelíthetőségét?

Szerencsére az emberek mindig kaphatók egy kis „buzizásra”, aminek még az egekbe szökött tojásárak sem tudnak gátat vetni. Persze, addig sem kell szembenézni azzal, hogy mit tehetnének esetleg ők másképp jobb sorsuk érdekében, és remek levezetése az indulatoknak, ha Orbán vagy Matolcsy helyett találhatunk valakit, akit még meg merünk dobni a tojással.

Vevők voltunk hát a címlapra, a „helyzet” azonban, amelyről figyelmünket terelni kell, valószínűleg nem javulhatott. Így próbálkoztak némi kis parlamenti zsidózással, csakhogy kellő zajban éljünk, de lássuk be: fradi-újpest meccseken szocializálódott lelkünknek ez már el sem éri az ingerküszöbét. Hát jöjjön újra egy kis melegség: ezúttal a Jobbik egy képviselője bocsátotta vitára pártjának azt a törvényjavaslatát, amely szerint  „aki más azonos nemű személlyel folytatott szexuális kapcsolatot (fajtalanság) illetve egyéb más szexuális magatartászavart nagy nyilvánosság előtt népszerűsít”, az alaphangon három év letöltendő börtönbüntetést kapjon.

Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Szerencsére még a koncentrációs táborok, vagy más homo-dutyik vizionálása előtt kitört belőlem a röhögés. Mivel ők ezt komolyan is gondolják – és talán mert néha tényleg irritáló, hogy a „támogass és kuss” jegyében minden amerikai filmben minden kisebbséget fel kell vonultatni – elképzeltem ennek megvalósítását. Felvonulást legfeljebb Baracskára engedélyeznek, de – az imént már említett oknál fogva – kitiltásra kerülne minden amerikai film, a Philaderphiától a Vészhelyzetig. Legalább fellendülhetne a magyar filmipar talán, és lelki szemeimmel azt is látni véltem, hogy örülnek majd a gimisek, ha megtudják, hogy a számukra amúgy is érthetetlen ókori irodalom kisebb lesz egy fejezettel: Szapphót tutti száműzik belőle. Az olaszok már nem fognak ennyire örülni, ha értesülnek róla, hogy többet nem tanulnak a magyarok Leonardo da Vinci képeiről és munkáiról. És a rádiók sem lesznek boldogok, ha mostantól nem játszhatnak a Queentől számokat, és még hosszan sorolhatnám, mennyi reformot jelentene ez a reformtörvény! Sorolhatnám a magyar neveket is, Gobbi Hildától kezdve Márkus Lászlóig (persze: a Flintstones családot is belevonva, hiszen Béni klasszikus magyar hangja Márkus volt), de azt hiszem, bőven elegendő ez így is arra, hogy belássuk: ez egy bohózat. Ami arra jó, hogy elterelje figyelmünket akár arról, hogy mi minden más történik ebben az országban, akár arról, hogy lassan már az alapvető élelmiszereket sem tudjuk megvenni.

Persze, ha nem lennénk rá „vevők”, akkor nem tehetnék meg mindezt a politikusok. Igaz, akkor nehezebb lenne kisebbségvédelem címén további milliókat zsebre tenniük – lássuk be, nekik jó ez így! Mi is lenne velük, ha hirtelen nem a másságot, hanem az embert akarnánk elfogadni? Azt javaslom, ágyba továbbra is lehetőleg azzal bújjunk, akivel testünk-lelkünk diktálja, de a politikusoknak – inkább ne dőljünk be!

Locsoló vers helyett... - Tűzoltók 2.

Holnap húsvét hétfő, a locsolkodás ideje... évente egy nap. Vannak, akik minden nap locsolnak, csakhogy nem piros tojásért, hanem az életünkért, és nem hölgyek fejét, hanem piros lángnyelveket. Értük, az ő becsületükért - és a mi biztonságunkért készült ez az írás, amelynek most folytatását olvashatjátok. Sajnos az ismert sajtók az előzőhöz hasonlóan ezt sem vállalták fel...

A tűz

Egy szikrából képes megszületni, egy várost képes elpusztítani. Ha megszelídíted, szolgálja életed: megvéd a hidegtől, elkészíti étkedet. De ha elszabadul, nem ismer kegyelmet: egyetlen pillanat alatt tehet porrá életeket! Lehet kiváltó oka, hőmérséklete, kiterjedése. Lehet megfékezni, szabályozni, megelőzni. Egy valamit nem lehet: pártpolitikát csinálni belőle! Mert mindig a tűz az úr!

Nyílt levelek kereszttüzében

Szomorú szerintem, ha valaki arra kényszerül, hogy nyílt levélben üzenjen. A pomázi tragikus tűzeset kapcsán két ilyen is napvilágot látott.

Az első levél még a tragédia előtt született, mintegy megjósolva annak bekövetkeztét. A második azonban nem ekkor jött válaszként, hanem csupán a tragédia után… Hogy miért nyílt levél formájában? Ezt nem is értem! Hiszen most, hogy a tűzoltók a segítő, karitatív oldalról átkerültek a rendvédelmi hatóságokhoz – ha úgy tetszik: az orvosok mellől a rendőrökhöz – most talán még nagyobb szerepet kellene kapjon a szolgálati út. És az aligha nyílt leveles választ ír elő…

Miért nem bokszolják le? Jutott eszembe egy pillanatra, hiszen két, egymásnak szögesen ellentmondó állításokat tartalmazó levelet olvashattunk. Elképzeltem a jelenetet: a piros sarokban Leidinger István tűzoltóparancsnok, 30 év tűzoltási tapasztalattal, de már a felmenői is a lángokkal küzdöttek. A kék sarokban Benkovics Zoltán dandárparancsnok, 30 év polgárvédelmi parancsnoki múlttal, állami kitüntetéssel elismerten. Komoly katasztrófákon edzett – de a polgárvédelem és a tűz azért nem ugyanaz! Vagyis ez a bokszmeccs a tűzről olyan lenne, mintha a pehelysúlyú versenyzőt az ólomsúlyúak között indítanánk. Egyenlőtlen küzdelem – nézzük inkább: mit állítanak a versenyzők?

A piros sarok azt állítja, hogy az átszervezés káoszt okozott. A kék sarok szerint szó sincs káoszról. Csakhogy a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a hívás 3-4 kézen megy keresztül, amíg elér az illetékeshez, és ha valaki próbált már sugdolódzóst játszani, az tudja, 3-4 állomás után bizony már változik az információ. Mint ahogy azon a tragikus márciusi napon, amikor a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett, ezzel jelentősen megnövelve a tűz pusztítását, ami így egy halálos áldozatot, és 3 sérültet eredményezett.

Nem káosz? Akkor mit mondjunk arra a tényre, hogy az a meghibásodott autó, amit eddig néhány tízezer forintért a helyi szerelő megjavított, most csak azért visz el akár százezer forintot is, hogy bevontassák az előírt szervizbe? Vagy arra, hogy a helyi tapasztalatok hiányában mocsárba hajt egy oltóautó és elsüllyed?

A profi bokszmeccsnek még lenne pár menete, mint ahogy én is sorolhatnám még az ellentmondásokat. Nem beszélve arról, hogy a tűzoltás folyamatos készenlétet igényel, mindenféle átszervezése olyan, mintha háborús időben csata közben változatnánk a seregen… Nem éppen a győzelmet segíti, márpedig itt a tűz az ellenség, ami nem ismer kegyelmet!

Azt gondolom, nem nekem kéne összevetni a két nyíltlevelet, hanem szerzőiknek és azok kollégáiknak kellene összeülni és újragondolni: mit tehetnének azért, hogy a katasztrófavédelem ne káoszt teremtsen – és hogy az emberek újra biztonságban érezhessék magukat… Mert ez most maga a katasztrófa!