Változó idők

Igazi ereklye – gondoltam, mikor kezembe került a Magyar Hírmondó Rát Mátyás által szerkesztett reprint kiadása. Ez a pozsonyi szerkesztőségben 1780-ban napvilágot látott kiadvány a magyar újságírás legelső kiadványa, amelyben – a korábbi hírlevelekkel ellentétben – már honoráriumot is kapott, akinek híre bekerülhetett a lapba.

Izgatottan forgattam hát a sárga lapokat, kicsit furcsa volt a régies stílus és nagyon szokatlan a mérete, amely a mai napilapszerű formátumot idézi, ámde „nyolcadrét” méretben, vagyis akkorka volt, mint egy átlagos könyv. A kicsikből lesznek a nagyok – mondta nagyanyám, mikor azon sopánkodtam, hogy jó fejnyivel kisebb vagyok játszótársaimnál – és úgy tűnik: ez az újságírásnál is igaz lehet, mert tartalma igazán nagy dolgokat firtatott. Olvashatunk belőle „A világnak mostani állapotjáról”, az aktuális tisztváltásokról, „Tudománybéli dolgokról”. Megtaláljuk benne az első sajtóreklámot, amely a pozsonyi Patzko Ferentz könyvnyomdáját hirdeti. És úgy tűnik, az a hírszerkesztési elv, hogy a végére maradjon valami kis színes hír, hogy az ember jobb érzéssel tegye le a lapot (és így majd máskor is kezébe vegye) – egyidős a magyar újságírással, hiszen itt is egy ilyen hír zárta a sort.

Történt ugyanis, hogy az egyik Hunyad megyei faluban néhány héttel korábban új bírót neveztek ki a hivatal élére. Csakhogy a bírót asszonya tisztesen elkalapálta, amire feltehetően jó oka is lehetett, hiszen a falubeliek ezt a tényt megértően fogadták. Azt azonban mégsem hagyhatták, hogy az életüket egy olyan bíró irányítsa, akit az asszonya is megver! Így a bírónak le kellett mondani tisztségéről…

Olvasom mindezt ma, amikor hol mentelmi jog mögé bújva, hol szimpla pártszimpátia alapján úszhatja meg bárki a számonkérést nemhogy erkölcsi, etikai ügyekben, de akár köztörvényes bűncselekmények esetén is…

Szép új világ: hova fejlődsz még?

Retro VB

A három szívtipró:
Mizsér Attila, Martinek János és Fábián László

Tudják, hogyan lehet néhány perc alatt sok évet fiatalodni? Én már tudom a megoldást: vissza kell repülni az időben!

Ifjúságom legszebb éveibe térhettem vissza, amikor a budapesti Aranytízbe érkeztem, hogy felidézzük az 1989-es Budapesti Öttusa Világbajnokság legszebb és legizgalmasabb pillanatait.

Az időutazásra elkísért minket a Nagy Csapat három tagja is: Fábián László, Martinek János és Mizsér Attila (Kálnoki-Kis Attila sajnos nem tudott ott lenni). Szent ég, mit nem adtam volna ezért a pillanatért bő húsz évvel ezelőtt… És most itt ültek előttem sorban!

Egy pillanatra átruccanunk a jövőbe: és megismerhetjük azokat az ifjakat, akik teljesítményükkel már megszerezték Londonba az olimpiai belépőt! Most rajtuk a világ szeme, a miénk különösen – és a jóképű és tehetséges versenyzők láttán bizton állíthatom: a mai tini lányok sem panaszkodhatnak a felhozatalra!

Majd irány a múlt, a régi szép idők! A nevezetes VB – ahol egyéniben, csapatban és a váltóban is elnyerték fiaink a világbajnoki címet – különösen fontos volt számunkra! És nem csak azért, mert egy országnyi magamfajta lány volt fülig szerelmes a fiúkba, hanem elsősorban azért, mert rendezőként is jól kellett szerepelnünk. Másrészt ne feledjük: 1989 augusztusában járunk, amikor a változás szele már érezhető volt, de Magyarországot még bizony népköztársaságként jegyezték! Vagyis külön kihívás volt sportolóink részére, hogy a szovjet csapatot legyőzzék!

Vitray Tamás Török Ferencet faggatja:
Milyen esélyeink vannak a szovjetekkel szemben?

A verseny ráadásul elég pechesen indult: a csapattagok betegen kezdték meg (és  úgy is folytatták) a versenyszámokat, és az időjárás is mintha elpártolt volna a szervezőktől, akik azonban így is emberfeletti küzdelmet vívtak, és legalább olyan jól szerepeltek, mint a versenyzők. Ma már csak mosolygunk az olyan részleteken, hogy hogyan kellett zárás után a patikától megszerezni a telefonvonalat, hogy simább legyen az élő közvetítés, vagy hogy a lövészetnél a közönség számára egy egész falat építettek az Orion TV-kből, amiket azonban nem lehetett látni szabadtéren…

Nehézségek tehát akadtak, amit csak fokozott, hogy új szabályok léptek érvénybe, változott a számok sorrendje, ember-alakúról akkor tértek át kerek lőlapra, és néhány újítást mi is adtunk hozzá – például ezen a VB-n volt első alkalommal a versenyzők hátára felfestve a nevük. Jó, azt mondjuk nem kalkulálták bele, hogy a versenyzők esetleg megizzadnak, ami a feliratot majd kicsit átrendezi, de senkinek nem volt ebben még gyakorlata, és mára ez is kedves emlék lett!

Bevallom, több mint két évtizeddel a bajnokság után pont úgy izgultam a versenyszámok bejátszása alatt, mint annak idején! Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy Mizsér Attila nem rizsázik és 3-szor 50 pontot lő, vagy ahogy Martinek János a váltóban 0:4-ről 5:4-re fordít a páston… és úgy összességében: újra átélhettem a verseny minden izgalmát!

És láttam valamit, ami akkor természetes volt, ezért talán fel sem tűnt, mára azonban jó érzéssel töltött el: a lovas számnál, ahol már majdnem biztos volt, hogy nyerünk,  jött a szovjet versenyző, és a magyar közönség – félretéve minden egyebet – a versenyzőt, a lovat, a sportolói teljesítményt tisztelve lelkesen buzdította a sportolót. Pedig: 1989-ben ez azért már nem volt kötelező!

És tényleg, mint egy mesebeli álom...!

A legszebb időutazás is véget ér egyszer és vissza kell térni a jelenbe – nem volt ez másképp most sem!  Még visszamosolygok egyet a fiúkra, akiket én is bálványoztam egykor… kicsit talán már másképp festenek, és mintha egy csepp pocak is társult volna hozzájuk – de csak többek lettek ezáltal. Méltó lezárása az estnek, hogy a katonai zenekar előadásában meghallgatjuk azt a Himnusz-felvételt, amely alatt két magyar zászlót húztak fel egyszerre a dobogó mellett. Szép volt fiúk!

Már csak egy dolog aggaszt cseppet: az elmúlt néhány évben már alig hallani róluk! Még egy évtized, és már csak azok emlékeznek majd, akik vagy az öttusa felé, vagy feléjük elkötelezettek, esetleg akiknek szívét kamaszként megdobogtatták.

Szerintem még maguk sincsenek tisztába azzal, hogy bizony ők is beírták nevüket a Legnagyobbak közé, pont úgy, mint akik előtt itt is tisztelegtek néhányszor. Ők is olyan legendák, mint azok, akikről meséltek, akik teljesítményükkel örökre bezárták magukat a köztudatba. Jó lenne, ha nem feledkeznénk el erről a következő évtizedekben, és nem csak akkor, amikor majd 102 évesen elpihennek, akkor mondanánk róluk: pedig milyen nagyszerű sportolók voltak…

Felirat hozzáadása

Új Színházi fából tüzes vaskarika

Ha azt mondom: színház, akkor a taps és a siker az első két fogalom, ami többségünknek eszünkbe jut – ha hozzáteszem, hogy Új Színház, akkor a halál és döbbenet! Valami átok ülhet azon a színházon…

Nincs ez így jól! Én szórakozni, kikapcsolódni szeretek színházba járni! Nem érdekel ideológia, sem a művelődés, ha a társulat vagy a színész meg tud fogni valamivel, akkor megyek! Akár jobb-, akár baloldali a direktor, a szerző vagy épp a főszereplő. (Van, akinek szórakozási igényét kielégíti a kereskedelmi televíziók valóságshow és tehetségkutató dömpingje, az enyémet nem! De a „művelődni járok színházba”- dumától épp úgy kiráz a hideg, mintha kötelező lenne néznem ezeket a műsorokat!)
Az a tény, hogy egy színház mostantól új ideológiát tűz zászlajára tehát önmagában nem érdekel… Ha nem felel meg az én kritériumomnak, akkor egyszerűen: nem megyek oda! Ha pedig szenzációs produkciót nyújtanak kedvenc szerzőmtől, akkor fütyülök rá, hogy egyébként mi az ideológiája!
Természetesen van véleményem a kialakult helyzetről, de a vélemény olyan - már bocsánat, ez egy idézet, de találó – mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra!

Ami mégis zavar: az az eljárás! Mert ha ezt meg lehet tenni itt és most, akkor ez azt jelenti, hogy ez az eljárás jelenleg elfogadható! És ha itt elfogadható, akkor máshol is, és holnap már az én bőrömre mehet… És ez nagyon aggaszt! Hogy mi is a bajom vele?

Adva van egy színház. Hogy számomra kedves-e vagy sem, az most mellékes: teszi a dolgát, és válság ide vagy oda: szép házzal működik, jó a társulat, színvonalas előadásokat láthat a nagyérdemű. A vezetőjét lehet szeretni vagy utálni: a kulturális életben vitathatatlan érdemei vannak (hogy csak a kapolcsi Művészetek Völgyét említsem)! De senkit nem az örökkévalóságnak neveznek ki, tehát azzal nincs is semmi probléma, hogy időnként újra és újra (lehetőleg nem hasraütés-szerűen, hanem mondjuk a szerződés lejárta felé közeledve) pályázatot írnak ki az intézmény vezetésére. Ez azt feltételezi, hogy mindig a lehető legjobb ember vezeti (jó: elvileg!).
Tehát a főváros elérkezettnek látta az időt a pályázathoz, amire érkezett is kettő darab (! – hát úgy tűnik: nem valami zsíros lehetőség…) pályázat. Egy a korábbi vezetőtől, aki már megmutatta, hogy ő mit tud, és – egy másik. Utóbbi benyújtója színész, tehát talán tudja, miről szól a színház, bár azt gondolom, ahogy a jó sportolóból sem lesz feltétlenül jó edző, mert ahhoz más tehetség kell, egy jó színész, aki lehet, hogy istenien alakítja Bruce Willis hangját, vagy épp piszok jó a Stílusgyakorlatokban, az nem feltétlenül van tisztába a költségvetések, szerződések, marketing- és protokollfeladatok sokaságával, mert az egy teljesen más világ.
Erre jó a pályáztatás, így majd a pályázat kiírója a feltételek teljesülésével és a szakmai szempontok alapján (ugye?) elbírálja a dolgot. Ez így helyes!

Csakhogy ez a két pályázat köszönőviszonyban sincs egymással, egyszerűen nem összevethető! A jelenlegi igazgató pályázatát nem láttam, csak eddigi munkássága alapján ítélhetem meg tartalmát, amiről úgy hírlik: 200 oldalnyi anyag, tervekkel, szándéknyilatkozatokkal fűszerezve. A másik pályázó – azaz Dörner György – anyagát azonban volt szerencsém látni, és utóéletét hallani illetve olvasni. Azok a nevek, amelyek a (borítóval és sok féloldalnyi lyukkal együtt is csak) 19 oldalnyi összecsapott tákolmányban fel lettek sorolva, mint együttműködő partnerek, nos: ők sorra jelezték, hogy nem is történt megkeresés, és eszük ágában sincs együttműködni Dörnerrel! (Ehhez képest a pályázat a tervezhetőséget és alkalmazkodást, mint legfontosabb stratégiai elemet jelöli meg!) A pályázat tehát nem csak mennyiségében és küllemében, hanem tartalmára nézve is megbukott. A szakmai bizottság így egyértelműen a korábbi vezető, Márta István pályázatát fogadta el – és ha itt vége is lehetne a történetnek, akkor mindenki nyugodtan hajthatná álomra a fejét.

De a lényeg csak itt kezdődik! A szakmai grémium javaslatát félretéve a főpolgármester Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére. (Hogy ez Márta István felé hogyan lett tálalva, na az is megérne egy történetet, de ezt most hagyjuk!) Tarlós István ehhez érdemi magyarázattal nem szolgált, az érdeklődőknek pedig kijelentette: nem kíván erről tovább (?) vitatkozni. Innentől kezdve elszabadultak az indulatok: a szélsőjobb és a náci kifejezések csak úgy röpködtek a médiában. Valószínűleg jogosan, és bár nagyon távol áll tőlem ez a világnézet, alapvetően azt gondolom, hogy ha nekem jogom van a saját nézetemhez, akkor más is élhet ezzel a jogával, akár tetszik nekem, akár nem. Olyan fogalom, hogy „náci színház” pedig nincs, bár – ahogy egy művészünk már említette – sajnos közönség akad rá. De ez az ő dolguk, a véleményekről pedig már kifejtettem nézeteimet!

Ez az egész történet azt jelenti, hogy ma, itt és most, ebben az országban semmit nem számítanak a szakmai szempontok! Semmit nem számít, hogy valaki képes-e ellátni egy feladatot, vagy sem! Csak az számít, hogy a politika mit diktál! A színházakban (mert ugye: nem az Új Színház az egyetlen, amiről a politika döntött, hogy csak a József Attila Színházat említsem hirtelen), az iskolákban, a médiában… az életünk legmeghatározóbb területein a politika lett a legfőbb irányító szerv, és az egyetlen szempont úgy tűnik, a párthűség, a politikai érdek! Nekem pedig deja vum van! És ez az, ami aggaszt, ami megerősíti bennem barátaim szándékát, akik azt mondják: el innen, amíg lehet!
Nekem nem lehet, és nem is szeretnék. Nem jelentem ki, hogy februártól legfeljebb nem teszem be a lábam az Új Színházba, legfeljebb annyit mondok, hogy erre még annyi esély sincs, mint Dörner pályázatának a szakma előtt! A színháznak talán nem lesz nagy veszteség a hiányom – nekem jobban fog hiányozni a jelenlegi. A veszteség bennem van. Elvesztettem a reményemet és csak a félelem maradt! Mert mindezt tényleg meg lehet itt csinálni – és holnap talán az én bőröm lesz a tét!