Kopaszkutya – Kettő?

Kamasz kölyök voltam, mikor először láttam a Kopaszkutya című filmet – és bevallom: nem tetszett! A zene azonban „ütött”, így a történeten túllépve rongyosra hallgattam a kazettámat, amit persze titokban másolgattunk egymásnak – hiszen a filmet ugyan kiengedte a kor szelleme, de a zenei anyag bizony tiltólistára került. Tizenöt évesen már nem laktam otthon, így tehát mondhatom: nem a lázadás ténye állt távol tőlem, de valahogy sohasem éreztem magaménak azt, hogy le kell menni kutyába… Sőt! Évtizedekbe tellett, mire ráeszméltem: nem kell bebizonyítanom az egész világnak, hogy nekem igazam volt, elegendő, ha reggelenként a tükörbe nézve tudom: jól döntöttem!

Az évek teltek, és azért ha tehettem – már csak a zenéje miatt is – megnéztem a filmet, ami furcsa módon minden egyes alkalommal egyre közelebb került hozzám. Talán felnőttem a mondandójához? Lehet! Egyre tisztábban rajzolódott ki számomra egyfajta társadalomkritika belőle, amit benne élve nem volt alkalmam felfedezni. Ha a szereplők helyzetét nem is éreztem magaménak, a világot, amelyben éltek, egyre inkább azonosítottam azzal a korral, amelyben nekem is boldogulnom kellett.

Mára azonban más világot élünk – legalábbis azt mondják! Volt egy rendszerváltás, pártok, kormányok jöttek, mentek. A film zenéje kiállta az idő próbáját, a történet azonban mára csak nosztalgikus visszaemlékezés – az emberek… nos, igen: függetlenül attól, hogy milyen volt a viszonyuk a Kopaszkutyához, manapság mintha többen mennének le kutyába!

Sokszor gondolkodtam rajta, mi is változott hát valójában ebben a harminc évben, amely számomra az ifjúságot jelentette. Ez a kérdés foglalkoztathatta a film egykori alkotóit is, különösen Szomjas György rendezőt. Már korábban is lehetett olyan híreket hallani, hogy lesz folytatása a Kopaszkutyának, de ezek megmaradtak a kósza pletykák szintjén. Most azonban a Kopaszkutya Kettő utolsó forgatási napjának tiszteletére rendezett sajtótájékoztatóján lehettem jelen - tehát ez már messze túlmegy a pletykán.

A Tabánban, ahol egykor 30 ezer ember tombolt a Hobo Blues Band zenéjére… itt indult útjára a Kopaszkutya és itt értek véget a Kopaszkutya Kettő felvételei. Az egykori helyszínt bejárva a média képviselői néha a csípős októberi szelet is túllicitálva faggatták a stábot. Mint megtudhattuk: az alkotás a Hobo Blues Band búcsúkoncertjéről, valamint a zenekari tagok életéről szól, és várhatóan december 9.-től lesz látható a mozikban.

– A mű alapvetően dokumentumfilm lesz, tehát nem tekinthető az 1981-ben készült mozi folytatásának. – jelentette ki Szomjas György filmrendező. – Sajátos műfajú film készül a dokumentum-, a koncert- és a játékfilm ötvözeteként – hangsúlyozta.

A nyolcvanas évek kultuszfilmje tehát bemutatott egy kort, amelyben három évtizedig éltünk, a Kopaszkutya Kettő pedig – az eredeti film négy szereplőjének sorsán keresztül – azt hivatott a maga sajátságos módján megmutatni, hova vezetett ez az újabb 30 év. Félreértés ne essék: amíg a Kopaszkutya a Colorado zenekar – bármily élethűre sikeredett, de mégiscsak kitalált – történetén keresztül mutatja be a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországát, addig a Kopaszkutya Kettő a szereplőket megjelenítő zenészek – Deák Bill Gyula, Földes László Hobo, Póka Egon – valós történetén keresztül mutatja be a film óta eltelt 30 évet. A helyzet adja magát, már csak azért is, mert a három évtized számukra részben közös utat is jelentett. Ráadásul ez a visszatekintés most különösen aktuális, hiszen a Hobo Blues Band, amely színtere volt ennek a közös útnak, idén februárban egy nagyszabású búcsúkoncert keretében, több mint húszezer ember előtt köszönt el és zárta le ezt a közös fejezetét életüknek.

A koncert – amely „A zene marad” címmel a napokban jelenik meg dupla CD-n és DVD-n – különös varázsát nem csak a harmincévnyi közös munka és a minden várakozást felülmúló érdeklődés adta. Nehezen tudnék még egy olyan eseményt mondani, ahol a közönség ennyire széles spektrumot ölelt volna fel: hiszen a kamasz kölyköktől a nagypapákig, a szegény csövestől a legújabb trend szerint öltözött szépfiúkig és lányokig, az egyszerű kétkezi munkástól a szemmel láthatóan is az értelmiség táborát erősítőkig mindenki ott volt és tombolt! Függetlenül attól, hogy honnan jött, hova tart, kire ikszelt, mit gondol az életről – mindenki rázta a fejét vagy fenekét, miközben fújta a dalokat!

Mindez azt mutatja: a zene, a dalok időtállóak, és a zenészek – Hobo vezetésével – úgyszintén. Hitelesek tudtak maradni mindenki számára – és ezt manapság nem sokan tudják magukról elmondani (illetve dehogynem: sokan vélekednek így magukról – épp csak keveseknek hisszük el).

Ezt a 33 évet lezáró zenei anyagot ragadja meg a Kopaszkutya Kettő is, és erre építve mutatja be a szereplők sorsának alakulását. Megtudhatjuk majd belőle, ha eddig még nem tudtuk volna, hogy Deák Bill Gyula állt talán legközelebb ahhoz a világhoz, amelyet az eredeti Kopaszkutya jelentett, és talán ő volt az, aki a rákövetkező évtizedekben is megőrizte ezt a feelinget. A közönséget mind a mai napig meg tudja őrjíteni – a szó legnemesebb értelmében – akár a Tetovált lányt énekli, akár csak bekiabál, hogy „Héééé”! És a közös érzések, a közös emlékek máris arra késztetik a hétköznap gátlásosságából felszabaduló embert, hogy őrjöngve harsogja: igen, Bill a király!

Földes László – mindenki Hoboja – soha nem érezte magáénak a Kopaszkutyában ráosztott szerepet, és ebből nem is csinált titkot. Más értékrend alapján éli életét, máshova teszi a hangsúlyt. Ami mégis közös, hogy önmaga tudott maradni egy olyan világban, ahol a kutyákkal szedetnék szét sokan azt, aki másképp mer gondolkodni. Ő azonban nem csak mert, hanem el is tudta ezt fogadtatni a világgal. Olyannyira, hogy az a húszezer ember, aki ott tombolt a búcsúkoncerten a Kopaszkutyára, az éppúgy fennhangon énekelte Hoboval József Attila versét is. És egy Arénányi ember keze egyszerre csattant minden sor után, amikor a Kex együttestől is búcsút véve a Zöld-sárga hangzott fel a stadionban.

Lázadni tehát úgy is lehet, ha nem engedjük, hogy megmondják, mit tegyünk és főleg, mit gondoljunk, de ettől még az értékeinket nem kell lábbal tiporni. Hobo nem tanít, nincsenek kinyilatkoztatásai, ő „csak” teszi a dolgát legjobb belátása szerint. Hogy ebből mi mégis sokan próbálunk meg tanulni, az nem az ő hibája - de csak őt igazolja…

Póka Egon azonban felvállalta a tanítást, olyannyira, hogy iskolát is alapított. A zenei élet tehetségeit keresgéli és csiszolgatja őket, iskolája mára az egyik legjobb hírű zenészképzőnek tekinthető a szakmában. Ő tehát a zenész-szálat vitte tovább a Kopaszkutyából és a műfaj iránti elkötelezettsége teszi őt naggyá. Ő – a Hobo Blues Band és a Póka Experience zenekarok zenészi és zeneszerzői feladatain kívül – ezt tette le az asztalra.

Nem akarom lelőni a film lényegét, amiről annyit még érdemes tudni, hogy bár a forgatás elvben véget ért, jelenleg is keresik a legtetováltabb lányt, és a legkopaszabb kutyát hozzá. Ezzel a ténnyel, és magával a sajtótájékoztató lehetőségével – ami 1981-ben elképzelhetetlen lett volna – kicsit azért előrevetíthetjük, hogyan is változott a világ 30 év alatt. Annyi bizonyos, hogy ma már egyedül a közönség, aki távolmaradásával tüntetve korlátozhatja a megjelenést, az állam ebbe már nem szólhat bele – és reményeink szerint ebben nem is lesz változás.

A sajtótájékoztató apropóján azonban az egyik riporter nem annyira a Kopaszkutya Kettő megjelenése miatt érkezett, hanem – az alkotókhoz hasonlóan – benne is felmerült a kérdés: mi is változott az elmúlt harminc év során. Csakhogy benne ez a kérdés annak kapcsán fogalmazódott meg, hogy egy anyuka megkereste: gyermekét az iskola arra kötelezte, hogy vágassa le a haját! Ma, 2011-ben.

A kérdés tehát sokunkat – és sokféle motivációból eredendően – foglalkoztat, így tehát kíváncsian várom ezt a kordokumentumos játékfilmet, és közben azt remélem, hogy soha nem kerülhet sor egy Kopaszkutya KettőÉsFél-re, amely majd ismét visszarepít minket abba a világba, ahonnan az eredeti forgatókönyv élete indult.

Addig is beteszem legújabb kincsemet a DVD-lejátszóba és felidézem a búcsúkoncert élményét, mert rendszerek, kormányok, bandák jönnek és mennek – de a Zene marad!

A józanság ünnepén

Szeretet napja… állatok napja… nők napja… tej napja… Van, ami hagyományt tisztel és ismerősen cseng, és van, ami csak szimpla marketingfogás. De hogy a józanságnak lenne napja? Pláne ünnepe? Pedig az egyik legbecsesebb ünnep, legalábbis azoknak, akik közül sokan a poklot megjárva volt erejük felállni, és újrakezdeni! Aki már megpróbált lemondani bármilyen káros szenvedélyről, az érti igazán, mekkora nagy dolog ez!

Az első és legfontosabb lépés, hogy az ember szembesüljön a ténnyel: változtatnia kell! Nem könnyű… ismeretségemben akad, aki húszévnyi masszív alkoholizmus után ismert el annyit, hogy néha megiszik egy-egy felest! És számára ez volt a valóság, még ha a családja nem is így élte meg. Már ha van az illetőnek családja még… Mert ha valamikor el lehet mondani a Mephisto szállóigévé vált mondatát, akkor ez az a helyzet: egyedül nem megy!

Szerencsére azok az emberek, akik most itt ünnepelni gyűltek össze – nincsenek egyedül! Van egy alapítvány, amely mellettük és mögöttük áll, lehetőséget adnak azok kezébe, akik elhatározták: változtatni akarnak! Ez talán a legfontosabb, hogy akarjanak… mert önmagától a legnehezebb megmenteni bárkit, de ha nem is akarja, akkor lehetetlen próbálkozás! És a mai zűrzavaros világban, ahol ömlik ránk a szenny, és lábbal tipor mindenkit ember és hivatal egyaránt – valljuk be, nehéz akarni! Sokkal egyszerűbb az alkohol vagy a drog mámorába belefetrengeni a világ mocskába, mint azzal szembesülni azzal, hogy tehetetlenek vagyunk vele szemben.

Sokan határozzák el, hogy mostantól másképp lesz, kiszabadulnak a függőség börtönéből – de csak keveseknek adatik meg a siker! És kemény út vezet odáig, hogy elmondhassák: abbahagytam, tiszta vagyok! Van hát mit ünnepelni!

A józanság ünnepe nincs benne a naptárakban! Nem is jegyzik sehol. Az alapítvány - mely melléjük állt - szervezi minden évben azoknak tiszteletére, akiknek sikerült ezt az utat végigjárni. A kitartás és a siker ünnepléseként, és kicsit azért is, hogy egymásnak is erőt adhassanak: lám, van, kinek sikerül! Csak akarni kell és hinni benne! Hit. Elsősorban önmagunkban kell hinni a sikerhez, de azért néha jól egy kis segítség, ha tudunk hinni benne, hogy egy láthatatlan erő minket is számon tart, velünk is tervez. Hit, remény, szeretet… Azt gondolom, nem véletlen a sorrend, hiszen ha már hinni tudunk, az reményt ad. És ha már reményünk van, akkor csak meg kell találjuk az utat a szeretet felé!

Talán ennek is köszönhető, hogy a józanság ünnepét hagyományosan egy református templomban tartják. Persze az egyház, mint misszió a hétköznapjaikban is jelen van, de nem a valláson van a hangsúly, hanem a hit erősítésében.

A templom megtelt az ünnep tiszteletére… Ez jó, hiszen azt jelenti, sokan vannak, mégis elgondolkodtató: csak ennyin vannak, akiknek sikerült? Ennyinek sikerült!

A közös áhítat után megismerhettük a legifjabbakat. Na nem koruk alapján, hiszen az arcukat elnézve: itt a kor megszűnt létezni. Alig van különbség ifjú és éltesebb arca között.  A legifjabbak azért korra is szomorúan fiatalnak tűntek, de a legfontosabb ismérvűk, hogy ők voltak, akik immár egy egész hónapja „tiszták”! Talán az egyik legnehezebb időszakon vannak túl!

Csoportosan léptek színpadra, és különös érzés volt hallgatni tőlük a „Ballada a senki fiáról” című verset, különösen szívbemarkoló volt a refrének alatt. Vajon hányan voltak közöttük, akik átélték, milyen érzés megáldva és leköpve lenni mindenütt, míg ide vezette őket sorsuk?

Az egyhónaposak fellépése után jött a meglepetés: hagyományuk szerint egy olyan neves vendéget vártak, aki életével, tetteivel is igazolja, hogy lehet, és érdemes ezen az úton maradni. Idén a Kossuth-díjas művészt, Földes László Hobot kérték fel ehhez, aki közismerten nem él sem alkohollal, sem droggal, de még nikotinnal sem, ugyanakkor életek, tehetségek szertefoszlásának lehetett szemtanúja több évtizedes munkássága alatt. Keserű tapasztalat!

Hobo Pilinszky verseit hozta az ünnepre, amitől bevallom: én bizony egy kicsit tartottam. Nem könnyű versek, amelyek nehezen jutnak el értő közönséghez, igaz, ha egyszer utat tört magának, akkor nem ereszti az embert!

Néztem az arcokat, és közben azon gondolkodtam, hogy akik itt jelen vannak, azok mind egy-egy dráma szereplői, súlyos terhekkel a hátuk mögött. Itt-ott még látható volt a hajdani különbség nyoma: nem egy helyről érkeztek ide. Hogy kinek mi a története – talán nincs is jelentősége! A lényeg, hogy most együtt vannak, közös a sorsuk, közös a hitük.

Pilinszky sorai egymás után találja el őket… itt-ott volt, aki könnyeit törölte, egy – talán ötven év körüli – férfi kedvese keze után kapott és azt szorongatta. A mozdulat annyira megható volt, hogy szinte biztos vagyok benne: ők együtt csinálták végig, és ez a kézszorítás jelzi, többé nem engedik el egymást…  Remélem, tényleg így lesz!

A technika borzalmas volt, hiszen ez nem egy színház, nincsenek felkészülve ilyen dolgokra. Mégis minden szó, minden gondolat megtalálta a maga gazdáját. Még azok a fiatalok, akik szemmel láthatóan merőben más stílushoz szoktak, még ők is szótlanul hallgatták, figyelték Hobo közvetítésével Pilinszky szavait, majd az előadás végeztével boldogan szaladtak egy-egy közös fényképre a művésszel.

Számomra a legdöbbenetesebb élmény mégis a díjátadó volt! Sorra szólítottak mindenkit egyenként, hogy egy plakett, egy-egy díszoklevél átadásával jelképezzék: kinek mennyi időt sikerült már eltöltenie azon az úton, amelyhez a kulcsszó a tisztaság. A díjakat – ez is egy hagyomány - a legfiatalabb adja át, és bevallom: sportversenyeken is ritkán látok ilyen boldog arcokat. Ami nem is csoda, hiszen itt ma mindenki dobogóra léphetett, és ami a legszebb volt: nem csak a győzelem boldogsága látszott arcukon, hanem a szurkolás a többiekért! Én is szurkolok nekik, és remélem, hogy jövőre mindenki újra jogosult lesz az ünneplésre és szép lassan vastagodik az emléklapgyűjteménye mindenkinek. Kivétel nélkül megható volt az egész díjátadó, én azonban két embert most mégis kiemelnék. Egyikük egy fiatalember, aki immár hét éve absztinens. A kisfiával jött ki átvenni a díjat, amit a csepp fiú úgy ragadt magához, mintha értené, ez annak igazolása, hogy neki apja, családja van. És vitte is a díjat még kisebb testvéréhez, ki az anyuja ölében várta őket. Azt hiszem, ennél szebb jutalom nem is létezhet…

A másik férfi immár 15 éve, hogy elhagyta az alkoholt. A díjat átvéve magához ragadta a mikrofont és megköszönte, hogy itt lehet, hogy igazi élete, és főleg: családja lehet, hogy gyerekei, unokái bármikor számíthatnak rá, nem kell azon aggódniuk, hogy milyen állapotban találják meg, mert biztosak lehetnek benne, hogy józan. Nos igen, sajnos tudom, miről beszél…  Így nagyon is megértettem, miért mond köszönetet! Mégis azt hiszem, ebben a teremben ez nem csak nekem volt egyszerre megható és tanulságos, és szívből kívánom, hogy mindenki eljusson erre a szintre, és haladjon is tovább!

Egy olyan világban, egy olyan országban, ahol mindenki panaszkodik, sajnos többnyire joggal, ahol egyre nagyobb a bizonytalanság, ahol siker már szinte semmi, csak a kudarcok sokasága – ott eltölthettem néhány órát a remény szigetén! Köszönöm, hogy ott lehettem, és kívánok érte cserébe elegendő mennyiségű hitet, reményt és szeretetet – a többi meg: majd csak lesz valahogy!

Szeretettel jegyezte:

Kiss Ágnes

Utóirat: 

Szívesen tennék bármit azért, hogy jövőre legalább 22-vel többen legyenek – ha jól tudom, ennyi az alapítvány befogadóképessége – de sok lehetőségem nincs. Amit biztosan tehetek, hogy mindezt leírtam, és igyekszem hírüket vinni – és ezzel talán másoknak is esélyt, reményt adni. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy ezt megosztod másokkal, akkor ennyit tegyél. Ha úgy érzed, többet is tehetsz, akkor:

Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Támogató Alapítvány

7696 HIDAS Kossuth u. 62

+36-30/272-4224

Adószám: 19028248-1-02

Bankszámlaszám: (hát ezt bizony előbb ki kell derítsem… mert ez a nap nem erről szólt!)

Hangfoglalás 2011

Varázslatos fények között különleges hangzavar - ez az első benyomása annak, aki kilátogatott ezen a hétvégén a térség legnagyobb zenei kiállítására.

Vörös Attila (Leander)

Immár hatodik alkalommal foglalta el a Syma Csarnok nagyobbik részét a Hangfoglalás rendezvény. Amatőr és profi zenészek, hangszerek és hangtechnikai berendezések, szerzői jogot és dobhártyát védő intézmények egyaránt jelen voltak ezen a rangos eseményen, amelyen nem csak megtekinthető és kipróbálható volt szinte minden, hanem folyamatos koncertezések közepette élőben is megszemlélhettük mindenki portékáját. 

Kóródi Tomi és Damjan Pejcinoski

Hogy a válság a zenevilágot is sújtja, az legfeljebb abból érződött, hogy a szokottnál valamivel kisebb területen talán kicsit kevesebb kiállító volt jelen, és a „kicsik”, azaz a kisebb kereskedések és szolgáltatók ezúttal jellemzően inkább csak látogatóba érkeztek. Mindezt azonban csak azok vehették észre, akik a korábbi rendezvényeken is folyamatosan jelen voltak, hiszen az egész területet bejárni így is kihívás volt, látogatókban sem volt hiány, és a kiállítás színvonala is tovább emelkedett.

Ha van márkanév, amely minden Hangfoglalásnál meghatározó, és amelyet az idelátogatók közül kivétel nélkül mindenki ismer és elismer, akkor ez bizony a Roland lenne, amely hírnevéhez méltóan idén is különleges meglepetésekkel készült. Saját színpadán nem csak folyamatosan neves fellépők mutatták be tudományukat és a felvonultatott technikát, hanem fülhallgatók sokaságával fűszerezve olyan technikai rendszert is telepítettek mellé, amelyen keresztül a kiállítás hangzavarában is mindenki tökéletes zenei élményhez juthatott. 

A Roland szakértőjeként Sántha Gábort faggattam, hogy idén milyen újdonságot hoztak az idelátogatóknak. Így sikerült megtudnom, hogy ha azt mondom: Jupiter-80, akkor a szintetizátoros berkekben jártasok kapásból vágják rá, hogy az bizony mérföldkő volt a hangszer történelmében. Nos, ez a szintetizátor nem csak történelem, hanem egyben a jövő is, ugyanis a technikai fejlesztéseknek köszönhetően jelenleg a Roland csúcsmodelljének is bátran mondható. A SuperNatural technológia új fejezetet nyitott a hangszintetizálás területén, a vonós és fúvós hangszerek hangjai is lenyűgöző élethűséggel csendülnek fel rajta. 

Krajczár Péter

Erről a Roland színpadán Krajczár Péter által bárki meg is győződhetett. Ez egyben egy magyar zenetörténeti különlegessége is a dolognak, hiszen Krajczár Péter 40 presettel járult hozzá a hangszer sikeréhez. Korábban soha nem volt rá példa, hogy egy japán hangszerbe gyárilag magyar fejlesztés kerülhessen, így ez egy ilyen különleges modell esetében – amelyet az érdeklődők egyébként ki is próbálhatták – tényleg szenzáció!

Ezt az erősítőt még Radics Béla nyúzta!

Mindent képtelenség lenne bemutatni, de muszáj megemlítenem még egy standot: ez pedig a Vintage Guitar Show. Náluk a többi kiállító hiper-szuper újdonsága mellett remekül megfért Radics Béla vagy Tátrai Tibor erősítője, és a hatvanas-hetvenes évekből restaurált gitárcsodák, Horváth Attila lelkes idegenvezetése mellett igazi hangszermúzeumot felvonultatva az érdeklődő közönség részére.

Aki lemaradt, de ennél többre kíváncsi, az keresse a Hangfoglalás magazint, amelyből időben megtudhatja, mikorra írja be a jövő évi naptárba: VII. Hangfoglalás. Én ott leszek!

És egy rövid riport a Roland standjáról - Sántha Gáborral és Krajczár Péterrel: