Csak nézek ki a fejemből… valami furcsa görcs szorítja a
gyomrom és mintha lebénultam volna. Próbálok kimondani egy egész mondatot – de csak
azt hajtogatom: nem hiszem el!
Azt hiszem, ez az a döbbenet, ami nem fokozható. És ez az a
fájdalom, amit soha nem szeretnék megtapasztalni! Mert még így is
kibírhatatlan, hogy csak más keresztje…
Üvöltenék egyet, de megszólalni sem tudok, üres lett minden!
Akkor űrt hagytál magad után, hogy még így messziről is bénít
az ereje. Érthetetlen, és felfoghatatlan, ami történt. Pár napja még az érettségin szorítottunk érted...
Igaz, megadatott neked,
hogy ezt a rövid időt megtöltsd tartalommal. Szerető családba, igazi otthonba
érkeztél. Számtalan kalandod volt, és színes életed. Lehetőséged, elsősorban
arra, hogy önmagad lehess, hogy felfedezd a világot… Nem tudom, hogy ez volt az
ára, vagy eleve csak ennyi időt kaptál, és azt próbálták széppé tenni neked,
kik a sorsod írásában segédkeztek. Csak azt tudom, hogy nincs ez rendjén… „Szülőnek
nem való gyermekét temetni!” Legfőképp nem akkor, ha erős, egészséges, épp az
életet kezdené… Egyetlen vigaszunk csak az lehet, hogy nem hetek, hónapok
fájdalmát kellett átéld, csak jobb létre szenderültél. És egyetlen értelmet
csak az adhat neki, ha mi, az itt maradók megtanuljuk jobban értékelni a
pillanatot – mert nem tudjuk, mennyi adatik belőle…
Szép álmokat vagy jó utat – te már tudod, melyik a
helyesebb. Talán már azt is, miért volt ily sietős. Talán majd nekünk is lesz
hivatalos magyarázat – de megérteni sohasem fogjuk. És még jó ideig felfogni
sem… csak csendben háborog a lelkünk…
Nyugodj legalább te békében! Legyen a szeretetünk veled, és a sok szép emlék, amit itt hagytál, adjon erőt azoknak, akiknek most a legjobban fáj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése