bírÓság

Van az úgy, hogy az ember nem azzal kel fel az ágyból, hogy ellenőrizze autójának műszaki érvényességét… Nálunk kicsit prózaibb volt a helyzet: egyszerűen nem volt keret, hogy a műszaki vizsgához szükséges hat számjegyű összeget határidőre összehozzuk – ezért a munkákat egyenként akartuk előbb megcsináltatni. Már majdnem kész volt, amikor lejárt a határidő, csakhogy az élet nem áll meg: ahol egy kisebb rakat kölköt kell ide-oda hurcolászni, és a melóhely vidéken van – ott nem tudja az ember lerakni a kocsit olyan könnyen…

Ha egyedül nem megy, akkor az ember mindig kap segítséget! A rend éber őrei szolgáltak és védtek, miközben az autónk rendszámtáblája annyira megtetszett nekik, hogy hirtelenjében magukévá tették! Ezzel sikerült hozzásegíteniük, hogy végre mellőzzük a jármű használatát.

Persze nem hibáztatom őket, sőt: a rossz nyelvek szerint még hálás is kellene legyek, mert mindezen bűnünkért „csupán” ötven darab ezresnek megfelelő bírságot kellett kifizetni. Illetve kellett volna, de hol egy edzőtábor, hol egy tandíj, hol egy extra rezsi – valami mindig közbejött…

A jog gépezete azonban, ha egyszer beindul, nem áll meg: ma 11 órára meghívót küldtek a Bíróságról, mondván rég látták kedvesem (ő vezette épp az autót), és ha már ott van, akkor esetleg döntenének az összeg átváltásáról is: néhány nap közmunka lehetősége, esetleg meghívás pár nap nyaralásra – ez szerepelt a bírósági étlapon.

Valahogy nem volt egyikhez sem gusztusunk, így minden követ megmozgatva, egy órával a randi előtt, azaz szó szerint az utolsó pillanatban sikerült összeszedni az öt darab portrét szeretett István királyunk képmásával – csakhogy azt ugye be is kellett fizetni. Természetesen a Posta nem esett útba, ahol pedig végre találtunk, ott huszonketten voltak a sorszám szerint előttünk. Egy jó focimeccshez ideális, negyedórával a tárgyalás előtt azonban erősen hozzájárult néhány soron kívüli verítékcsepphez a homlokunkon.

A sor azonban rohamosan fogyott, és némi Usain Boltot megszégyenítő laza kocogást követően – ötpercnyi késéssel – beestünk a bíróságra!

Bent egy igazi sárkány várt ránk, kedvesem pedig épp nem készült Szent Györggyé avanzsálni. A lángok közepette lassan felfogta a dörgedelmet, hogy már a következő ügynél tart a Tisztelt Bíróság – de végül azért csak beinvitálták… Kicsit furcsállottam, mert a következő óra 15-re volt kiírva, mi egészre, és óra 5-kor estünk be az ajtón, de én sem vagyok az az igazi sárkányölő, így inkább hallgattam!

– Kint várjon! – hangzott az első ítélet, és férjem engedelmesen érkezett mellém vissza a folyosóra. Kicsit sápadtnak tűnt, gondoltam megviccelem… mikor mondta, hogy minden rendben, elfogadták, csak le kell fénymásolják, csendben odasúgtam neki: – Örülj, hogy nem kérdőjelezték meg a csekk eredetiségét!

Nem volt jó poén – kiderült, hogy de! Nem csak az eredetiségét, hanem azt is, hogy jó helyre ment-e a pénz, mert a csekket az Önkormányzat adta, a szabálysértést pedig a Rendőrség rótta ki ránk.

Szerencsére nálunk volt a kísérőlevél, amivel tisztáztuk a helyzetet – és most boldogan dőlhetünk hátra: hibáztunk, ám de megbűnhődtünk, megtisztultunk, és minden jó, ha a vége jó!

Bár így belegondolva… mivel ezek után ugrott a nyaralás utolsó reménye is, talán mégis élni kellett volna a – mint utólag kiderült – Bíróság által tervezett ötven napos pihenés lehetőségével… Igaz, csak egy személyre szólt, de legfeljebb a megmaradt pénzből sátorozhattunk volna a börtön ablakánál. Hátha mégis besüt a nap… 

Homológia

Onnan lehet tudni, hogy valami fontos történik az ország életében, hogy kedvenc politikusaink mindig bedobnak valami gumicsontot, amivel megpróbálják elterelni figyelmünket. Most is van bőven takargatnivaló, a gazdasági mutatószámokon kívül az IMF megállapodásig többféle is – így kézenfekvő volt, hogy minden címlapon a homoszexualitás legyen a fő téma.

Előbb arról harsogott a média, hogy a rendőrség nem adott engedélyt a mindenhol csak „melegfelvonulásként” emlegetett rendezvényre. Ettől még nem fakadnék sírva… Bevallom, nem szeretem ezt a rendezvényt, mert azt gondolom, hogy a magánügyem, hogy én kivel, mikor és hogyan bújok ágyba – és ezért rám sem tartozik senkinek a szexuális élete. Az, hogy egy embert a szexuális hovatartozása alapján ítéljek meg, részemről pont ezért kizárt! Csakhogy szeretném azt hinni, hogy egy demokratikus országban élek, ahol rendben, alkoholt csak akkor lehet vásárolni, ha elmúltunk 18 évesek, de ezt leszámítva azonban nemre és nemzetiségre, vallási- és szexuális hovatartozástól függetlenül egyenlően rendelkezik felettünk a törvény. Vagy tévednék?

Most például az a kérdés, hogy le szabad-e záratni az Andrássy utat egy rendezvény kedvéért. Mert ha igen, akkor nem értem a rendőrség 13 oldalon keresztül részletezett elutasítását! Ha pedig nem, akkor nem értem, hogy lehet ott máskor Békemenet vagy más tüntetés, esetleg futóverseny, vagy bármi más rendezvény? Az nem zavarja a közlekedést vagy a minisztériumok megközelíthetőségét?

Szerencsére az emberek mindig kaphatók egy kis „buzizásra”, aminek még az egekbe szökött tojásárak sem tudnak gátat vetni. Persze, addig sem kell szembenézni azzal, hogy mit tehetnének esetleg ők másképp jobb sorsuk érdekében, és remek levezetése az indulatoknak, ha Orbán vagy Matolcsy helyett találhatunk valakit, akit még meg merünk dobni a tojással.

Vevők voltunk hát a címlapra, a „helyzet” azonban, amelyről figyelmünket terelni kell, valószínűleg nem javulhatott. Így próbálkoztak némi kis parlamenti zsidózással, csakhogy kellő zajban éljünk, de lássuk be: fradi-újpest meccseken szocializálódott lelkünknek ez már el sem éri az ingerküszöbét. Hát jöjjön újra egy kis melegség: ezúttal a Jobbik egy képviselője bocsátotta vitára pártjának azt a törvényjavaslatát, amely szerint  „aki más azonos nemű személlyel folytatott szexuális kapcsolatot (fajtalanság) illetve egyéb más szexuális magatartászavart nagy nyilvánosság előtt népszerűsít”, az alaphangon három év letöltendő börtönbüntetést kapjon.

Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Szerencsére még a koncentrációs táborok, vagy más homo-dutyik vizionálása előtt kitört belőlem a röhögés. Mivel ők ezt komolyan is gondolják – és talán mert néha tényleg irritáló, hogy a „támogass és kuss” jegyében minden amerikai filmben minden kisebbséget fel kell vonultatni – elképzeltem ennek megvalósítását. Felvonulást legfeljebb Baracskára engedélyeznek, de – az imént már említett oknál fogva – kitiltásra kerülne minden amerikai film, a Philaderphiától a Vészhelyzetig. Legalább fellendülhetne a magyar filmipar talán, és lelki szemeimmel azt is látni véltem, hogy örülnek majd a gimisek, ha megtudják, hogy a számukra amúgy is érthetetlen ókori irodalom kisebb lesz egy fejezettel: Szapphót tutti száműzik belőle. Az olaszok már nem fognak ennyire örülni, ha értesülnek róla, hogy többet nem tanulnak a magyarok Leonardo da Vinci képeiről és munkáiról. És a rádiók sem lesznek boldogok, ha mostantól nem játszhatnak a Queentől számokat, és még hosszan sorolhatnám, mennyi reformot jelentene ez a reformtörvény! Sorolhatnám a magyar neveket is, Gobbi Hildától kezdve Márkus Lászlóig (persze: a Flintstones családot is belevonva, hiszen Béni klasszikus magyar hangja Márkus volt), de azt hiszem, bőven elegendő ez így is arra, hogy belássuk: ez egy bohózat. Ami arra jó, hogy elterelje figyelmünket akár arról, hogy mi minden más történik ebben az országban, akár arról, hogy lassan már az alapvető élelmiszereket sem tudjuk megvenni.

Persze, ha nem lennénk rá „vevők”, akkor nem tehetnék meg mindezt a politikusok. Igaz, akkor nehezebb lenne kisebbségvédelem címén további milliókat zsebre tenniük – lássuk be, nekik jó ez így! Mi is lenne velük, ha hirtelen nem a másságot, hanem az embert akarnánk elfogadni? Azt javaslom, ágyba továbbra is lehetőleg azzal bújjunk, akivel testünk-lelkünk diktálja, de a politikusoknak – inkább ne dőljünk be!

Ki védi meg a katasztrófavédelmet?

Ez az írás egy hónapja készült... azóta próbáltam eljuttatni egy szélesebb látogatottságú médiához, de sikertelenül. Valamiért ez a rendszer nem kedveli, ha megkérdőjelezik - én viszont nem kedvelem, ha elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, és közben mégsem! A benne hagyott linkek jelzik talán, hogy nem felesleges riadalomkeltésről van szó...

Nem elég a tűzzel megküzdeni...

Baj van! Mondhatnám: katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák a legkevésbé elhárítani!

Persze, mindez borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is tette, március 5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni mindenki figyelmet arra, hogy ebből baj lesz…

És lett! Alig egy nappal ezután, március 6.-án egy 87 éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk esetleg nem sérül meg közben…

Valójában, ha egészen pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény, hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni, és mostantól Katasztrófavédelem Központi Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész katasztrófa!

Tehát tűzoltók nincsenek többé – a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat! Az új elnevezés a többségének ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…

Igaz, a katasztrófavédelem népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.

Az egyetlen, ami változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!

Csakhogy az új rendszer kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik őket az ország egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért, mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat, hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…

Én viszont aggódom… Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk? És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a túlhajszoltság miatt?

És vajon hány embernek kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is – aki egy nyíltleveles válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne uralkodhasson az emberek biztonsága felett?

Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az oltáshoz vonuló kocsikba?

Válaszokat valószínűleg úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem helyett csak katasztrofális védelem van!
FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett

Snitt, Pál! - avagy: Amikor a méltóságnak nincs méltósága

Plágium. Ezt állapította meg a bizottság (ex dr.) Schmitt Pál doktori címét eredményező dolgozatára. Mondom ex – hiszen egy másik bizottság úgy gondolta, ez azért még sincs így rendjén és visszavonta a doktori címet. Ennyi. Ennyi?

Talán már mindenki érezte a suliban – mondjuk egy matek dolgozat közben – hogy semmi nem jut eszébe, jó lenne lemásolni a padszomszéd feladatait. Aztán volt, aki élt vele, de volt, akit visszatartott valami – legyen az neveltetés vagy a tanárjának szúrós tekintete, esetleg a csalásért kapott elégtelen. Akik mégis bűnbe estek, azok között volt, akinek sikerült, és volt, akire lesújtott a következmény. Mert az mindig volt. Szerencsés esetben csak elvették a dolgozatát, és nem folytathatta, de általában elégtelennek is minősítették az illető tudását. Mert csalni bizony nem ildomos. Ráadásul – ahogy a nóta mondja – „Aki hazudik az csak, aki hazudik, az lop! Hazudni, csalni csúnya dolog!” No, igen…

Csakhogy úgy tűnik, ami a matek órán ártalmatlan, de mégis üldözendő csalás, az nagyban elkövetve már bocsánatos vétség. Sőt! Nem is az a vétkes, aki elkövette, hanem az, aki nem vette észre a csalást, és elfogadta a dolgozatot. Legalábbis ez derült kis a plágium-bizottság – mert nekünk ilyenünk is van ám – vizsgálati jegyzőkönyvéből. Még azt is megtudhattuk, hogy „akkoriban ez elfogadható volt”. Engem meg ráz a hideg: ez azt jelenti, hogy azok a tisztességesnek vélt orvosok, jogászok, tanárok, mérnökök, akik akkoriban végezték felsőfokú tanulmányaikat, és koruknál fogva most vannak igazán felelős beosztásban, azok nem is szaktudásuk, hanem másolási képességeik alapján nyerték el tudományos fokozataikat? Mert ezzel nem kevesebbet állítanak – miközben én ezt mindegyikük nevében szeretném visszautasítani!

„Olyan személyt jelöltem köztársasági elnöknek, akit a következő néhány év munkájának szempontjából a legalkalmasabbnak ítéltem” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök, kicsit ironikusan: a bolgár tengerpart mellől, amikor 2010 nyarán támogatásáról biztosította (akkor még dr.) Schmitt Pált. Valóban ő lenne a legalkalmasabb? Szomorú ez országunkra nézve…

Nem a TF-es diplomamunkájának köszönhetően nyerte el ezt a címet, hanem egyéb kvalitásai miatt – nyilatkozta az üggyel kapcsolatosan. Talán ez volt az egyetlen összetett mondata ebben a témában. És egyetértek vele: attól hogy valaki nem doktor, még lehetne a legtiszteletreméltóbb, legalkalmasabb köztársasági elnöke az országnak. Csakhogy semmi nem változtat azon, hogy csalt, hazudott! Ő, az ország legelső embere! Milyen erkölcsi mérce kell ennek az elfogadásához?

Próbálom felfedezni, mik lehetnek azok az egyéb kvalitások, amelyek a történtek ellenére is pozíciójában tartják. Hitvallásában a magyar nyelv fontosságát és az ifjúság védelmét jelölte meg legfontosabb célkitűzéseként. Nos, a határmenti kis falucska vendéglőjében büszkén őrzik nyelvi emlékeit, ahogy több beszédjében is igazi remekeket nyújtott át szeretett népének – talán azért, hogy így ne! Sajnos azonban ezt nem tette hozzá… így igen kellemetlen poénoknak tette ki magát és intézményét. Az ifjúság védelmét egy ilyen csalással a háta mögött – ezt inkább nem is részletezném. Utoljára ilyen követendő jó példát az az ifjúsági miniszter állított gyermekeink elé, aki a titkárnőjét helyezte a ceruzatartója mellé…

Azt is mondta az elnök úr, hogy ő bizony, ha kell, szembeszáll bárkivel, akár presztízsét is veszti, de a demokráciából és az alkotmányosságból nem enged. Ehhez képest sorra születnek azok a hazai- és nemzetközi berkekben egyaránt nagy felháborodást kiváltó törvények, amelyeket eddig csak egyetlen ember nem kérdőjelezett meg sohasem: ő. Szemrebbenés nélkül sorra írta alá mindet, néha még arról sem meggyőzve minket, hogy egyáltalán elolvasta…

Elnök úr! Én úgy lettem nevelve, hogy tiszteljem azt, aki vezet, még akkor is, ha nem értek egyet vele. Én megpróbáltam… De ön ezt lehetetlenné teszi! És ezzel nem csak magát, hanem az ön által betöltött tisztséget is lejáratja. Ha van még önben egy csepp méltóság, akkor mondjon le! Ha semmi másért, csak hogy mi szülők, tiszta lelkiismerettel nézhessünk az ifjúság szemébe, miközben arról papolunk, mekkora bűn, mennyire csúnya dolog csalni.

Ennyi volt. Snitt!

Jövőbe nézve

Egész úton hazafelé azon gondolkodám… - na jó, hagyjuk szegény Petőfit, így is forog a sírjában! A sajtó szabadsága az agonizálás stádiumába jutott: még itt-ott lélegzik egyet, de alapvetően már halott! Ha országunk jövőképét kell lefestenem, azt leginkább egy idézettel tudnám: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó! Mindennel meg vagyok elégedve!” Ezt ugyan Ferenc József királyunk mondotta az első világháború előtt, de a többség mégis Kádárnak tulajdonítja e szavakat… A jövőről a jövőben azonban úgy tűnik: úgy sem mondhatok majd mást!

Retro a divat – hát mi divatos ország lettünk. Az ötvenes évek divathullámát azonban nem csak a ruhákban jelenítjük meg, hanem igyekszünk minél több dolgot korhűen bemutatni. ÁVH helyett ugyan NA’V(H) van, ahol nem a körmünket szedik le, bár vagyonvizsgálat közben néha talán észre sem vennénk a különbséget.

Hárommillió koldus országa voltunk Horthy ideje alatt, hiszen a nagybirtokrendszerben éhbérért, vagy az alatt dolgoztak az emberek a nagy gazdasági válság idején. Most négymillió koldus országa lettünk, hiszen a magánszférában és a közintézményekben egyaránt éhbérért, vagy az alatti összegért dolgoznak az emberek, és a gazdasági válság százezreket tett munkanélkülivé, földönfutóvá, hajléktalanná. Utóbbiak legalább átmeneti szállásban részesülhetnek, mivel – gondolom a szociális háló részeként – helyzetüket az új törvénykezés jelentős pénzbírsággal sújtja, amit persze nem tudnak kifizetni, így majd leülik. Addig is van fedél a fejük felett!

Jók ezek az új törvények, mert mindig adnak valami kis izgalmat! Például ki veszi hamarabb észre, hogy két rúd bejgli sütése közben épp új választási (értsd: bebetonozási) törvényt fogadtak el, vagy épp családvédelmi törvényt hoztak létre. Szerencsés esetben nem visszamenőlegesen, csak úgy. És már csak egy közméltóságnak kellett rábólintani – illetve: aláírni – és gyertyagyújtásra már meg is volt minden. Erre a tisztségre korábban a köztársasági elnök volt hivatott, de most, hogy a Magyar Köztársaság megszűnt és csak Magyarország létezik, nem is tudom, hogy létezik-e még ilyen titulus. Lehet, hogy már nem és az ő jelenlegi státusza csak egyszerűen „álamfő”?

Jövőképem kicsit talán sötét, de én még azon cseperedtem fel, hogy „ma lesz a holnap tegnapja” – és bizony a legjobb jósok is a múltból dolgoznak! Csak egy dolog aggaszt kicsinykét… Bácsik! Nénik! Kedves Döntéshozók! Az emlegetett történelmi korszakokat olyan évek követték, mint 1945 vagy 1956. Nem lehetne esetleg okulni a történelemből és valamit másképp csinálni? Mert nem a történelem ismétli önmagát, csak mi nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy változtatni kéne a recepten!

Apropó: apró!

Nézegetem a december 5.-i Közlönyt… mióta naponta változnak – tegnapi hatállyal – a jogszabályok, azóta ez a kedvenc olvasmányom! 

Szent könyvünk megreformálása kapcsán, azaz az új Alkotmánynak köszönhetően megváltozott országunk neve: 2012. január 1-től Magyar Köztársaság helyett Magyarország leszünk. Nincs is ezzel semmi bajom, hacsak az a kis apróság nem, hogy ez azt jelenti: az összes kibocsátott dokumentum, igazolvány, pénz, cégtábla, intézmények bélyegzői, fejlécei… és még hosszan sorolhatnám – mind megváltoznak ennek az egyetlen kicsi passzusnak köszönhetően, tehát cserélni kell! De az a pár millió, amibe mindez kerül (és az a pár milliárd, amit majd ezért kifizetünk!) igazán nem okoz most problémát… Ne legyünk kicsinyesek: ez olyan, mint a fűszer! Apróság, de kell, mert ez adja meg az ízét a kolbásznak. Amiből majd a kerítés is épül, csak még kell néhány hasonló ízű döntés!

Nos, ez a Közlöny rendelkezik az aprópénzeink kinézetéről. Megtudhatjuk, mi lesz az új felirat, milyen információk lesznek még rajta, milyen fémből milyen arányban készüljön – és fotót is mellékel róla, hogy hogyan is fog kinézni!

Az nem derül ki, hogy mi lesz a papírpénzzel… hogy a régi pénzek érvényben maradnak-e, ha igen, meddig? De majd megtudjuk ezt is, előbb-utóbb, nem kell aggódni. Legkésőbb akkor, amikor a sarki fűszeres nem fogadja el, mert szóltak neki a bankban…

De felfedeztem, hogy a tízforintos lehet a mindenkori kormány értékmérője… A húszas az ellenzéket is tartalmazza, az ötvenes pedig minden Parlamenti pártot minősít! Hogy mi van a tízesen? Egy, nagy nulla!

Változó idők

Igazi ereklye – gondoltam, mikor kezembe került a Magyar Hírmondó Rát Mátyás által szerkesztett reprint kiadása. Ez a pozsonyi szerkesztőségben 1780-ban napvilágot látott kiadvány a magyar újságírás legelső kiadványa, amelyben – a korábbi hírlevelekkel ellentétben – már honoráriumot is kapott, akinek híre bekerülhetett a lapba.

Izgatottan forgattam hát a sárga lapokat, kicsit furcsa volt a régies stílus és nagyon szokatlan a mérete, amely a mai napilapszerű formátumot idézi, ámde „nyolcadrét” méretben, vagyis akkorka volt, mint egy átlagos könyv. A kicsikből lesznek a nagyok – mondta nagyanyám, mikor azon sopánkodtam, hogy jó fejnyivel kisebb vagyok játszótársaimnál – és úgy tűnik: ez az újságírásnál is igaz lehet, mert tartalma igazán nagy dolgokat firtatott. Olvashatunk belőle „A világnak mostani állapotjáról”, az aktuális tisztváltásokról, „Tudománybéli dolgokról”. Megtaláljuk benne az első sajtóreklámot, amely a pozsonyi Patzko Ferentz könyvnyomdáját hirdeti. És úgy tűnik, az a hírszerkesztési elv, hogy a végére maradjon valami kis színes hír, hogy az ember jobb érzéssel tegye le a lapot (és így majd máskor is kezébe vegye) – egyidős a magyar újságírással, hiszen itt is egy ilyen hír zárta a sort.

Történt ugyanis, hogy az egyik Hunyad megyei faluban néhány héttel korábban új bírót neveztek ki a hivatal élére. Csakhogy a bírót asszonya tisztesen elkalapálta, amire feltehetően jó oka is lehetett, hiszen a falubeliek ezt a tényt megértően fogadták. Azt azonban mégsem hagyhatták, hogy az életüket egy olyan bíró irányítsa, akit az asszonya is megver! Így a bírónak le kellett mondani tisztségéről…

Olvasom mindezt ma, amikor hol mentelmi jog mögé bújva, hol szimpla pártszimpátia alapján úszhatja meg bárki a számonkérést nemhogy erkölcsi, etikai ügyekben, de akár köztörvényes bűncselekmények esetén is…

Szép új világ: hova fejlődsz még?

Új Színházi fából tüzes vaskarika

Ha azt mondom: színház, akkor a taps és a siker az első két fogalom, ami többségünknek eszünkbe jut – ha hozzáteszem, hogy Új Színház, akkor a halál és döbbenet! Valami átok ülhet azon a színházon…

Nincs ez így jól! Én szórakozni, kikapcsolódni szeretek színházba járni! Nem érdekel ideológia, sem a művelődés, ha a társulat vagy a színész meg tud fogni valamivel, akkor megyek! Akár jobb-, akár baloldali a direktor, a szerző vagy épp a főszereplő. (Van, akinek szórakozási igényét kielégíti a kereskedelmi televíziók valóságshow és tehetségkutató dömpingje, az enyémet nem! De a „művelődni járok színházba”- dumától épp úgy kiráz a hideg, mintha kötelező lenne néznem ezeket a műsorokat!)
Az a tény, hogy egy színház mostantól új ideológiát tűz zászlajára tehát önmagában nem érdekel… Ha nem felel meg az én kritériumomnak, akkor egyszerűen: nem megyek oda! Ha pedig szenzációs produkciót nyújtanak kedvenc szerzőmtől, akkor fütyülök rá, hogy egyébként mi az ideológiája!
Természetesen van véleményem a kialakult helyzetről, de a vélemény olyan - már bocsánat, ez egy idézet, de találó – mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra!

Ami mégis zavar: az az eljárás! Mert ha ezt meg lehet tenni itt és most, akkor ez azt jelenti, hogy ez az eljárás jelenleg elfogadható! És ha itt elfogadható, akkor máshol is, és holnap már az én bőrömre mehet… És ez nagyon aggaszt! Hogy mi is a bajom vele?

Adva van egy színház. Hogy számomra kedves-e vagy sem, az most mellékes: teszi a dolgát, és válság ide vagy oda: szép házzal működik, jó a társulat, színvonalas előadásokat láthat a nagyérdemű. A vezetőjét lehet szeretni vagy utálni: a kulturális életben vitathatatlan érdemei vannak (hogy csak a kapolcsi Művészetek Völgyét említsem)! De senkit nem az örökkévalóságnak neveznek ki, tehát azzal nincs is semmi probléma, hogy időnként újra és újra (lehetőleg nem hasraütés-szerűen, hanem mondjuk a szerződés lejárta felé közeledve) pályázatot írnak ki az intézmény vezetésére. Ez azt feltételezi, hogy mindig a lehető legjobb ember vezeti (jó: elvileg!).
Tehát a főváros elérkezettnek látta az időt a pályázathoz, amire érkezett is kettő darab (! – hát úgy tűnik: nem valami zsíros lehetőség…) pályázat. Egy a korábbi vezetőtől, aki már megmutatta, hogy ő mit tud, és – egy másik. Utóbbi benyújtója színész, tehát talán tudja, miről szól a színház, bár azt gondolom, ahogy a jó sportolóból sem lesz feltétlenül jó edző, mert ahhoz más tehetség kell, egy jó színész, aki lehet, hogy istenien alakítja Bruce Willis hangját, vagy épp piszok jó a Stílusgyakorlatokban, az nem feltétlenül van tisztába a költségvetések, szerződések, marketing- és protokollfeladatok sokaságával, mert az egy teljesen más világ.
Erre jó a pályáztatás, így majd a pályázat kiírója a feltételek teljesülésével és a szakmai szempontok alapján (ugye?) elbírálja a dolgot. Ez így helyes!

Csakhogy ez a két pályázat köszönőviszonyban sincs egymással, egyszerűen nem összevethető! A jelenlegi igazgató pályázatát nem láttam, csak eddigi munkássága alapján ítélhetem meg tartalmát, amiről úgy hírlik: 200 oldalnyi anyag, tervekkel, szándéknyilatkozatokkal fűszerezve. A másik pályázó – azaz Dörner György – anyagát azonban volt szerencsém látni, és utóéletét hallani illetve olvasni. Azok a nevek, amelyek a (borítóval és sok féloldalnyi lyukkal együtt is csak) 19 oldalnyi összecsapott tákolmányban fel lettek sorolva, mint együttműködő partnerek, nos: ők sorra jelezték, hogy nem is történt megkeresés, és eszük ágában sincs együttműködni Dörnerrel! (Ehhez képest a pályázat a tervezhetőséget és alkalmazkodást, mint legfontosabb stratégiai elemet jelöli meg!) A pályázat tehát nem csak mennyiségében és küllemében, hanem tartalmára nézve is megbukott. A szakmai bizottság így egyértelműen a korábbi vezető, Márta István pályázatát fogadta el – és ha itt vége is lehetne a történetnek, akkor mindenki nyugodtan hajthatná álomra a fejét.

De a lényeg csak itt kezdődik! A szakmai grémium javaslatát félretéve a főpolgármester Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére. (Hogy ez Márta István felé hogyan lett tálalva, na az is megérne egy történetet, de ezt most hagyjuk!) Tarlós István ehhez érdemi magyarázattal nem szolgált, az érdeklődőknek pedig kijelentette: nem kíván erről tovább (?) vitatkozni. Innentől kezdve elszabadultak az indulatok: a szélsőjobb és a náci kifejezések csak úgy röpködtek a médiában. Valószínűleg jogosan, és bár nagyon távol áll tőlem ez a világnézet, alapvetően azt gondolom, hogy ha nekem jogom van a saját nézetemhez, akkor más is élhet ezzel a jogával, akár tetszik nekem, akár nem. Olyan fogalom, hogy „náci színház” pedig nincs, bár – ahogy egy művészünk már említette – sajnos közönség akad rá. De ez az ő dolguk, a véleményekről pedig már kifejtettem nézeteimet!

Ez az egész történet azt jelenti, hogy ma, itt és most, ebben az országban semmit nem számítanak a szakmai szempontok! Semmit nem számít, hogy valaki képes-e ellátni egy feladatot, vagy sem! Csak az számít, hogy a politika mit diktál! A színházakban (mert ugye: nem az Új Színház az egyetlen, amiről a politika döntött, hogy csak a József Attila Színházat említsem hirtelen), az iskolákban, a médiában… az életünk legmeghatározóbb területein a politika lett a legfőbb irányító szerv, és az egyetlen szempont úgy tűnik, a párthűség, a politikai érdek! Nekem pedig deja vum van! És ez az, ami aggaszt, ami megerősíti bennem barátaim szándékát, akik azt mondják: el innen, amíg lehet!
Nekem nem lehet, és nem is szeretnék. Nem jelentem ki, hogy februártól legfeljebb nem teszem be a lábam az Új Színházba, legfeljebb annyit mondok, hogy erre még annyi esély sincs, mint Dörner pályázatának a szakma előtt! A színháznak talán nem lesz nagy veszteség a hiányom – nekem jobban fog hiányozni a jelenlegi. A veszteség bennem van. Elvesztettem a reményemet és csak a félelem maradt! Mert mindezt tényleg meg lehet itt csinálni – és holnap talán az én bőröm lesz a tét!

Dögölj meg, Kedvesem – avagy: Hogyan öljük meg az adófizető cégeket?

 Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen még innen, és nem is a tengeren túl: volt egyszer egy cég, amelyik úgy döntött, mindent elkövet, hogy megmutassa, márpedig ő tiszta marad! És úgy is tett! (Igen, itt Magyarországon! Bármilyen hihetetlen, néha előfordul ez is!)

Igaz, a cég járműve nem BMV, hanem BKV volt, a tulajdonosnak volt másik állása, a dolgozó – mer’ hogy az is volt neki –bejelentve, befizetett járulékokkal, tényleg minimálbér környéki pénzt kapott, így a cég hasznából kizárólag az állambácsi gyarapodhatott!

De azért nem adták fel, tudták: rosszkor startoltak, hiszen majdnem egyszerre jegyezték a céget a Nagy Világválsággal! Majd jönnek jobb idők is… - gondolták, és szépen tették a dolgukat.

Dolgoztak. Bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább. És ez így ment, szépen csendesen – mígnem eljött 2010 májusa, amikor első alkalommal kellett a cég éves beszámolóját közzétenniük. Volt nekik erre a célra könyvelőjük is, hiszen anélkül ma már elég nehéz lenne eligazodni. Kell, tehát van, és néha jó a háznál. A könyvelő tette is a dolgát, határidőben közzétette a beszámolót, a cég befizette ennek díját, no meg az adóját… És ők dolgoztak, bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább.

Egy szépnek tűnő december végi napon azonban levelet hozott a postás. A hivatal arra szólította fel őket, hogy irgum-burgum, nincs beszámoló, és ha nem pótolják január első napjaiban, akkor kukoricán térdepelve lesz felfüggesztve az adószám!

A könyvelő vakarta a fejét, hiszen ő elküldte, de ha egyszer nincs ott – hát minek vitatkozzon: ez csak figyelmeztetés volt, elküldi nekik újra! Első év volt, talán a rendszerben hibádzott valami… Letöltötte a nyomtatványt, és újraküldte a beszámolót. Majd dolgoztak, bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább. Mígnem májusban ismét jött egy papír: a cégnek megkezdték a végelszámolását, mert nem tett eleget kötelezettségének: nem küldött beszámolót!

Telefon felszámolónak, telefon cégbíróságnak, telefon vissza, majd a sokadik telefon után kiderült, hogy igen-igen, csakhogy januárban már egy másik nyomtatványon kellett volna elküldeni, nem azon, ami január 3.-án elérhető volt! „Ó, hát csak ez a baj?” – mosolygott a könyvelő az egyébként is kicsit vicces, vagy inkább már-már tragikomikus helyzeten. Az eddigi nyomtatványok első két számjegye mindig a tárgyévet jelölte, így semmi logikát nem talált abban, hogy ezúttal a 2009-es adatokat 11-es kezdetű nyomtatványon kérik, de hát ki ő, hogy ilyeneken gondolkodjon: azon kérik, azon kapják! Ennyi! Még aznap – immár harmadszor – megküldte a kért nyomtatványon a beszámolót, majd végre hátradőlt: ezzel megvolnánk! És dolgoztak, bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább…

Csakhogy augusztusban ismét levél érkezett! Egy végzést küldött a bíróság, hogy a májusi végzés jogerős, a céget május 25-i hatállyal felszámolják.

Eleinte viccnek tűnt az egész, hiszen akkor már tudták kontrollálni is: a beszámoló május 12. óta mindenki számára elérhető, letölthető! Írtak erről egy levelet – természetesen hivatalos formában – a bírónőnek, csatolták az összes beküldés igazolását, a már korábban nyilvános beszámoló másolatát, és mindent, amiről azt gondolták: segít felfedezni a bíróság részére, hogy ez baromság! Oké, ne legyünk indulatosak: megpróbálták megvilágítani, hogy az augusztusi végzés egy okafogyott májusi végzést emel hatályra.

Csakhogy ez nem segített! Felfogadtak „hatalmas vagyonukból” egy ügyvédet, ám ez sem segített. Próbálták a felszámolót megkeresni tanácsért, a bírónőt és annak intézőjét is – de semmi jóval nem bíztatták őket!

A cég megszűnt! Jobb napokat látott, még jobbakat várt – ám most végelszámolják! Élt három évet, adózott nem kevés forintot, tartozása nem volt, és bár csak két embert tartott el, meg egy könyvelőnek (és néha egy ügyvédnek) adott munkát: mégis nagy űrt hagyott maga után! Annak a reményét számolták fel vele, hogy igenis lehet tisztességesen vállalkozni! És hogy nem csak lehet, hanem érdemes…