Cogito, ergo sum - azaz "Gondolkodom, tehát vagyok" (Descartes). És néha le is írom, hogy épp miről...
2013. augusztus 26., hétfő
2013. augusztus 21., szerda
2013. augusztus 16., péntek
2013. július 29., hétfő
2013. július 9., kedd
Erdélyi barangolás 2013
Első nap
Indulás, végre! Nem épp a terv szerint, de még viszonylag időben… Reszkess, Erdély – jövök, hogy magamba zárjalak!
Az autópályán Ludas felé haladva már szinte kínoz a vágy: de nem, ez sajnos még nem az a Ludas, amely a Marosvásárhely előtti utolsó szerpentinekkel vár majd ránk – addig még sok száz kilométert kell, hogy megtegyünk! Az unalmas, ámde legalább gyors autópálya után Debrecennél azonban elfordulunk és nem a főúton megyünk tovább a Biharkeresztesi határállomás felé, hanem a kertek alatt, ahol a fák összeérnek a fejünk felett. Csodás élmény, nem mellékesen remek légkondicionáló szerkezet – és ráhangolódásnak sem egy utolsó dolog!
A határ immár nem határol el semmitől, simán továbbhaladhatunk. A "bélelt útlevél", hogy akár egy sérült indexlámpával is átkelhessünk itt - már csak az emlékeinkben él. Nagyváradon ezúttal csak keresztülvágtunk – és úgy tűnt, hogy életünk leghosszabb kilométerei várnak ránk addig, amíg végre megjelenik az első 9%-os emelkedőt jelző tábla: igen, megérkeztünk a hegyek közé végre!
A csúcsra jutni mindig jó érzés, a Királyhágón sincs ez másképp – különösen akkor, ha az ember jánya célba veszi kedvenc miccs-árusának sütödéjét! Már-már baráti fogadtatásban részesülünk, hiszen évek óta sohasem hagyjuk ki, hogy meglátogassuk őket. Az íz és a látvány együttes élménye szinte felér egy piros szőnyeges „Isten hozott”-tal!
El is töltöttük rendesen az időt, így Kolozsvárt az autópályához hasonlóan mi is elkerültük, és sajnos a Tordai-hasadékot is csak az útról láthattuk. De a pálya legalább egész közel halad el ez utóbbi mellett, így ennek ellenére sem volt épp egy utolsó látvány… A csapat tagjai kezdték megszokni a fényképezőgép folyamatos kattogását, és én is kezdtem belerázódni, hogy menet közben, akár nagy sebesség mellett is képes legyek megörökíteni egy-egy különleges látványt. Mit nékem egy szélvédő…
Fáradtan, de boldogan érkeztünk meg marosvásárhelyi szállásunkra, ahol azok a barátok fogadtak, akik felháborító módon semmit sem változtak az évek során! Sem külsőre, sem belsőre – így az ember máris jól érezheti magát! Hiába, én mindig mondtam: Erdély jót tesz a léleknek, és konzerválja az emberséget!
Második nap
Az ébredés nem volt egyszerű, mert a szállás jó, és gyárkémény ide vagy oda: a levegő sem rossz! No meg a hosszú utat és az esti sörözést is ki kellene aludni valamikor! A program is ennek megfelelően kényelmes: első állomás Parajd, természetesen a kihagyhatatlan sóbányával.
Örömmel nyugtáztuk, hogy már nem az a szétesni készülő busz visz minket le a mélybe, azonban kicsit furcsa volt, hogy még egy komplett kalandpark is várt minket odalent. Az „elüzletiesedésnek” még sokszor láttuk nyomát – itt azonban egyszerűen nem vettünk róla tudomást: boldogan szívtuk be a szinte steril, sós levegőt, és megpihentünk a mélyben rejlő kis templom padjain. Különleges nyugalom és meghittség áradt belőle, olyannyira, hogy igen, itt képes voltam elhinni: ez az Isten háza!
A letelepített játszótereken pedig a mindannyiunkban benne élő örök gyermek is bizonyítást nyert egy-egy hinta vagy mászóka láttán.
Az oda-vissza ránk váró lépcsők számát nem tudom megmondani: mennyiségileg az a kategória, amikor a pesti ember már a felénél minden létező testnyílásán levegőt próbál venni… de mégis, kijelentem: megéri a fáradtságot! A látvány szép és különleges, mondhatni misztikus – mégsem tudom megmondani, hogy miben rejlik a varázsa… Talán a természet erejében?
A lépcsők okozta sokkot – és a gyors hőmérséklet-váltást – egy parajdi csárdában pihentük ki, ahol a világ legjobb sült (akarom mondani: szalma)krumpliját készítik, de a juhtúrós nokedlijük is veri a világbajnoki kategória lécét! Az egyetlen gond ezzel csak az volt, hogy amíg mi a finom étkeket nyeltük, az ízes falatok az időt nyelték el, így a Medve-tóhoz érve az orrunk előtt zárt be a strand.
Számomra ez kisebb tragédia: számtalanszor jártam már Szovátán, de még sohasem sikerült megfürdenem a tó sós vizében! Szomorúan nyugtáztam, hogy a lebegés ezúttal is elmarad... Azért legalább körbesétáltuk a tavat, és közben ismét figyelmen kívül hagytuk, hogy a kereskedelem minden négyzetcentimétert igyekszik kihasználni a potenciális bevétel érdekében. Na jó, azért a kukorica árus és a fagylaltos bevételét mi is gyarapítottuk egy cseppet! De csak kicsit, hiszen a tó körüli sétát Vármezőn készültünk kipihenni, ahol korábban a saját kezűleg kifogott pisztrángokat is megsütötték az éhes horgászoknak. Sajnos ez is már a múlté – de a pecázás örömeiről lemondva is kijelenthetjük: itt sütik a világ legjobb pisztrángját! Valamint azt is, hogy utazásunk nem támogatja semmilyen update, vagy egyéb fogyókúrás program ajánlásait…
Vásárhelyre visszatérve vártak minket ismét a barátok – akiknél kicsit ugyan megkésve kopogtattunk, de a felkínált szilvapálinka mennyiségéből ítélve ezt megbocsátották nekünk!
Harmadik nap
Errefelé tisztelik a hagyományokat – ennek megfelelően mi is hagyományosan késve indulunk neki az útnak, amely számtalan csodával kecsegtet ezúttal. De előtte még meg kellet küzdeni a Szászrégen felé vezető dugóval! Legközelebb inkább a Hétfejű Sárkényt választjuk majd, de így legalább megbizonyosodhattunk róla, hogy igen, a politikus errefelé is külön állatfaj! Kiderült, hogy a korábban lerakott útszéli magasító még sem volt olyan jó ötlet, mint amilyen ronda, mi több: veszélyes is – ezért most felszedik. Közben egyetlen sávon, váltakozva eresztik át az autókat, ami a tűző napon nem annyira kellemes, mint amennyire bosszantó!
Számunkra is az volt, márpedig Régen és Marosvásárhely között nagyon sok a „navétázó”, azaz az ingázó, akik máshol laknak, mint ahol dolgoznak vagy tanulnak. (És nyugalom: a rossz döntésnek, amely az út mentét feleslegesen és hibásan így kiépítette itt sincs felelőse vagy következménye!)
Azért szerencsésen túléltük a megpróbáltatásokat, aminek meg is lett a jutalma: a Maros mentén végigcsörgedezve vettük célba a Gyilkos-tó partját.
A legenda szerint a szerelmes Fazekas Eszter sikolya mozgatta meg egykoron a földet, midőn ő katonának állt kedvesére várt, ámde közben a gonosz zsivány elrabolta őt. Segítséget akart kérni a néma szemtanúktól, azaz a hegyektől – akik vihart gerjesztve, eget-földet megmozgatva el is pusztítottak büntetésből mindent. Nos, a tóból – amelynek zöld színe Eszter szeme színét őrzi – kiálló fenyőtörzsek talán tudják a választ, hogy valóban így történt-e a dolog, vagy talán az a nagy szikla is tudna mesélni, amely a Hagymás-hegységből ránk és a tóra mosolyog sejtelmesen, ámde tiszteletet parancsolva. Mi azonban nem hallgatóztunk, csak tátott szájjal bámultuk a természet e különleges csodáját.
Amelyről aztán ismét kiderült, hogy a Békás-szoroson oda-vissza áthaladva még ez is tovább is fokozható! A sziklák szinte összeérnek az ember feje felett, ahogy autóval keresztülhaladunk rajta. Persze a mindenfélét árusító bódékban itt sincs hiány, de bevallom: az emberek ezúttal bódéstul-autóstul-mindenestül megszűntek számomra létezni, és csak a természet eme lenyűgöző látványa maradt meg számomra a világból. Mint amikor az ember belép egy templomba és az ott lévő csend és a látvány együttesen megemeli lelkének rezgését – nos azt hiszem, ez itt az én templomom volt! Boldogult nagyapám fenyegetőzött néha, ha valami rossz fát tettem a tűzre, hogy „majd megtudod te még, hogy hol lakik a jó Isten!”! Drága Nagyapa, már tudom! Itt!
És a Hargita minden zegzugában… merthogy ez a hegység valóban magában rejt valami csodát, valami titokzatos erőt, amely a tájat és az itt élő embereket formálja olyanná, amilyent sehol a nagyvilágban máshol nem tapasztalhatunk, csak itt, Székelyföld szívében, a Hargitán!
Szerencsére nem kellett megválnunk tőle, mert ezúttal a Madarasi-Hargita tetején szálltunk meg egy ismerős családnál. A vacsorára kínált töltött káposzta ízét még most is érzem a számban, pedig ez csak egy morzsa volt azokból az élményekből, amelyek errefelé vártak minket. Éjjel az udvarra kilépve azonban még mindig lehetett fokozni a csodát: az 1650 méteres magasság – mely Székelyföld legmagasabb pontja – segítségével az ember úgy érzi, hogy csak ki kell nyújtania a karját és eléri a csillagokat! Itt könnyű megérteni és megérezni, mit jelent a Székely himnuszban, hogy „Segítsd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillagösvényen.” – hiszen ha szerencsés az ember és jókor érkezik, saját szemével láthatja, hogy hol lovagolt le az égből Csaba királyfi!
Negyedik nap
Gyorsan telnek a napok, alig van idő élvezni a sok szépséget! Már a kirándulás felénél járunk, és bár sok csoda van mögöttünk, mégis az útitervet olvasgatva talán mindenki érezte: ez még mindig fokozható! És ebben nem is tévedtünk…
Csíksomlyón kezdtük az utunkat, méghozzá mindjárt azon a színpadon, ahol az egyik leghíresebb István, a király előadást is bemutatták. Persze nem csak erről nevezetes a hely, de ez a tény e csapat minden tagja számára további vonzerőt rejtett. Ezúttal az Ezer székely lány rendezvényre próbáltak éppen, amely a világszerte híres Csíksomlyói zarándoklat és búcsú után – amelyet minden év Pünkösdjén tartanak – a második legnagyobb erdélyi rendezvény. Igen, itt még tisztelik a hagyományokat, és a fiatalok is boldogan – és büszkén! – öltik magukra ezeken az alkalmakon népviseletüket. Itt a magyarság nem politikai melldöngetés – itt egy érzés, amelyet jöhetett bármilyen Trianon vagy politikai rendszer: nem vehettek el az emberektől! Ahogy – ha minden igaz, Tamási Áront idézve – tartja a mondás: „a székely ember olyan, mint a fenyőfa: nem hajlik, csak törik!”.
Sajnos ezúttal nem láttuk a népes vonulást, mert addigra másfelé visz az utunk, de jó volt belepillantani az előkészületekbe is.
Sajnos ezúttal nem láttuk a népes vonulást, mert addigra másfelé visz az utunk, de jó volt belepillantani az előkészületekbe is.
Természetesen a Csíksomlyói Kegytemplomba is benéztünk, sőt: a híres Mária szobor lábát is megsimogattuk. Hogy ki mit kívánt, azt nem tudom, de a körülötte látható köszönet-táblák számából ítélve van remény, hogy igaz legyen a legenda: aki megsimogatja e szobrot, annak Mária teljesíti a kérését. Ámen! Az áldomást somlyói borvízzel ittuk erre, amely ugyan erősen vasas ízével megosztotta a társaságot, de egyszer meg kell kóstolnia mindenkinek "Isten e kézzelfogható adománya”-t. Amely „a természet e kincse, melyet a csíki főmúzsák gyermekeinek különös kedvezményképpen nyújt oly pazar bőkezűséggel, egy csinos kőküpüben van felfogva, melyet a csikszentkirályi kőfaragók egy darab kőből készítettek volt egy öl hosszú, vagy mély és egy fél öl átméretű nagyságban". E kőküpün a következő sokatmondó chronostichon olvasható: Rég fa VaLék. DarVas VenánCz VáLtoztata KőVé, Már Vigan Lobogok, hogy kIkI VágygyaL Igyék! A chronostichon betűi pedig az 1839. évet rejtik magukban.
Az már eddig is mindenkiben szerencsésen tudatosult, hogy kirándulásaink során a Legendák és Mesék földjén járkálunk napok óta. Azonban a Szent Anna-tóhoz érve ez ismét megerősítést nyert, ha valaki mégis kételkedne ebben… Többször jártam már itt, de mindig pont úgy lenyűgözött, mint a legelső alkalommal! Az a látvány, ahogy a vulkáni kráterben rejlő hűs vizet körbeveszi a hatalmas fenyőkkel ékesített hegyoldal – mesékhez szokott képzeletemet is meghaladja.
A legenda szerint – amellett, hogy aki megmártózik a tó vízében, az nem lesz többet beteg – egy csodálatos szekér keltett irigységet két testvér között, akik közül az egyik úgy akart a fivére által elnyert mesés fogatra rálicitálni, hogy ő a tizenkét legszebb lányt kötötte a hintaja elé. Köztük a leges legszebbet, Annát. Az ő hátára vágott épp ostorával, aki ettől fájdalmában felsikítva hangjával előbb az itt lévő várat rombolta le, majd az egész területet víz alá süllyesztette. A tavon tizenkét hattyúként jelentek meg a fogat lányai, akik a partra úszva megrázták magukat és visszaváltoztak leánnyá. A többiek eztán hazasiettek, csak Anna maradt a tó partján, és egy kis kápolnában imádkozta át élete hátralévő részét.
Nos, ehhez a csodás látványhoz nekem nem passzolt ez a szomorú történet, mert az vitathatatlan, hogy az embert egyszerűen elkapja valami titokzatos érzés ezen a helyszínen! Valami, ami jobbá teszi – és ezt a varázslatos érzést még az sem tudja elrontani, ha ezért a látványért 20 lej (kb. 1400 Ft) parkolási díjat kell, hogy fizessen, és a 210 Ft-os wc használat mellett Erdély legdrágább miccsét eheti a jó levegőn megéhezett turista. (Az átszámítva 1000 Ft-ra rúgó üdítőt inkább nem kóstoltuk meg – helyette Bükszádra visszatérve fagylaltoztunk az árából egy jót! Szerencsére ezt a nem épp etikus morált csak itt tapasztaltuk.)
Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, így Tusnádfürdőt csak a kocsiból szemlélhettük meg kicsit, a fürdőzés ezúttal is elmaradt. De így legalább hamarabb visszatértünk szentegyházi szálláshelyünkre, ahol a helyi pálinkafőzdében némi szuvenírt is vásárolhattunk. Bár a csapat többsége inkább az ott lakó pár hetes németjuhász kölyköt hozta volna inkább magával… – ez azonban sajnos több okból nem volt lehetséges. Vigasztalásul nem csak a pálinkából, hanem az igazi székely emberségből és humorból is kaptunk némi ízelítőt.
Ötödik nap
Sok dolognak feszegettük útközben a határait – ezúttal magával Erdéllyel tettük ezt: Sepsiszentgyörgyön egy tiszteletkörrel átautózva Brassó felé vettük az irányt. Sokat – már csak az ismét nem éppen túl kegyes időjárás miatt (amelynek köszönhetően Brassó-Poiana teleferikje kimaradt a programból) – sajnos nem időzhettünk: megmosolyogtuk gyorsan a hegyoldal hollywoodi Brassó feliratát, és máris várt minket egy új legenda!
Ezúttal – ha már Hollywoodba képzelhettük magunkat – egy világszerte ismert mesébe csöppentünk, és bár mindannyian tudtuk, hogy nem vetekedhet az eddigiekkel sem szépségében, sem jelentőségében, azért mindenki kíváncsian várta, hogy mit láthat majd „Drakula kastélyában”, azaz a méltán(talanul) híres Törcs-várban.
Ezúttal – ha már Hollywoodba képzelhettük magunkat – egy világszerte ismert mesébe csöppentünk, és bár mindannyian tudtuk, hogy nem vetekedhet az eddigiekkel sem szépségében, sem jelentőségében, azért mindenki kíváncsian várta, hogy mit láthat majd „Drakula kastélyában”, azaz a méltán(talanul) híres Törcs-várban.
Nos, a filmipar és az emberi butaság szövetsége jó munkát végzett, így a történetet nem részletezném, és azt is csak csendben jegyzem meg, hogy az egész várhoz nem hogy Drakulának, de még a modellként szolgáló Vlad Tepes havasalföldi fejedelemnek sem volt sok köze. De azt meg kell hagyni: a vár nagyon szép, akárcsak a környezete (nem a bodé-fergeteg, hanem a körülötte található falu és a természet). Belsejében azonban nem sok csoda várt minket, hacsak nem az a néhány lovagkori öltözet, amely kiállításra került a román cigarettás dobozok mellett. Az egyetlen valós kiállítás azokat a középkor kínzóeszközeit mutatta be, amelynek ugyan a „vár urához” a hírhedt karón kívül nem sok köze volt, de korhű rajzokkal és sajnos tárgyakkal is igazolta: az emberi fajnál nem sok brutálisabb létezik e világon.
Azért gyarló emberből volnánk mi is gyúrva: a Fogarasi-havasok felé véve az irányt – immár időnként román földön járva – természetesen a Drakula panzióban szálltunk meg! Ami azt illeti: ez legalább jó választás volt! Bár a tulipiros ágytakaró első pillanatra meghaladta a saját ízlésvilágom küszöbét – a szállásra és a vendégszeretetre egyetlen rossz szavunk sem lehetett. Hiába, a hegyek már csak ilyenek: nem számít, ki honnan jött, hova tart – tiszteletre és emberségre tanítanak!
Hatodik nap
Hogy ez mennyire így van, arra még csak ezután döbbentünk rá, mikor – ezúttal már nem lustaságból, hanem a hely vonzása miatt – kissé megkésve elindultunk, hogy meghódítsuk a Fogarasi-havasok csúcsát.
A látvány nem csak egyszerűen leírhatatlan, hanem azt hiszem, fotósként sem lehetek talán soha annyira profi, hogy képes legyek visszaadni az elém táruló magasságokat és mélységeket! Csupán a Vidra-tóhoz érve – mely Románia második legnagyobb erőművének mesterséges tava – borzongtunk meg egy kicsit rossz érzések miatt, mikor a gáton állva szembesültünk azzal a sok szeméttel, amelyeket a kirándulók után hordanak errefelé a hegyi patakok. Rémes volt! Szerencse, hogy a természet érti a dolgát, és megoldotta az öntisztulást…
A további borzongásainkat már csak a lehűlő levegő és a félelmetes, ámde csodálatos táj okozta. A csúcs felé érkezve a vakító napfényben lubickolva már csak egyetlen alagúton kellett áthaladjunk, amelynek végében azonban legnagyobb megdöbbenésünkre – szó szerint – nekimentünk a felhőknek! Ha az eddigi látványokra nem találtam szavakat, akkor itt már végképp elnémulok… A táj pompáján kívül olyan meteorológiai látványokban is részünk lehetett, melyekről eddig nem is gondoltuk volna, hogy létezik. Hogy a júliusi kánikulában hógolyózhattunk, az egy dolog, erre számítottunk is, meg már volt részünk benne korábban is. Hiszen ezért hívják Havasoknak! De a következő egy-két órában gyakorlatilag minden évszak minden ismérvét megtapasztalhattuk, a tűző naptól a jégesőig, fülünkben a felhők dörgésével, teljes terjedelmünkben hol fekete vihar-, hol hófehér bárányfelhőkben állva. Percenként változó fények és színek, évszakok, látványok…
Kicsit elszomorított, hogy a hó az itt is erősen fellendült turisztikának köszönhetően sok helyen fekete volt az autók kipufogójától, és természetesen az árusok tábora is komoly létszámmal képviselte magát a korábban egyetlen sajtárushoz képest. Ám ezúttal engedtünk a csábításoknak, és igen jelentősen fogyasztottunk a hegy gyümölcseiből: legyen az sajt, kolbász, áfonya lekvár – vagy épp faszénen sült juhtúros puliszkagombóc!
A lenyűgöző látvány – jó: és az ízek, meg egyéb izék – hatására képtelenek voltunk elindulni időben… Mindenki maradt volna még, és a hideg ellenére is forró érzésekkel (meg némi kolbásszal) teltünk el – ám az óra kegyetlenül ketyegett. Sajnos így Szeben csak néhány pillanatra látott minket, és Segesvár is hiába várt ránk: nem maradt időnk, hogy megtekintsük. Legközelebb!
Azért a hazaút sem volt épp feledhető, látványokban továbbra sem szenvedtünk hiányt. A csúcsnál mért 5-8 fokok után a kései órák ellenére is kellemes melegség várt minket itt lentebb – különösen, amikor megérkeztünk Marosvásárhelyre. Itt ugyanis rég nem látott barátok gyűrűjében telt a folytatás, és bizony már erősen másnap volt, mire az utolsó üveg sör is elfogyott. Nem akaródzott befejezni az estét, de fáradtak voltunk, és még egy hosszú nap, a hazaút várt ránk – azért természetesen még további kalandokkal fűszerezve!
Hetedik nap
És nem is hiába… Bár nagyon nehezen vettük rá magunkat az indulásra, amiben már volt némi fáradtság is, melyet a bő 2000 megtett kilométer és a jó levegő váltott ki a folyamatos, már-már feldolgozhatatlan mennyiségű élmények mellett. Azért mégis: többségünket annyira nem vonzott, hogy immár az utolsó nap kalandjai várnak ránk.
Ennek megfelelően bő három-négy órával később indultunk el a tervezetthez képest, hogy ezúttal Torockó felé haladva töltsük meg lelkünket, és a fényképezőgép memóriakártyáját! Enyednél – bár eredetileg is terveztük, hogy meglessük gyorsan szépségeit – azonban kicsit hosszabb lett a pihenő: egy hatalmas fekete felhő arra biztatott, hogy inkább üljünk be egy pizzériába, amíg ő lemossa nekünk a fákat és a sziklákat! Hallgattunk rá… és bár ez újabb időveszteséget jelentett, nem bántuk meg! A vihar viszonylag hamar végigsepert, mi pedig jóllakottan szinte kívántuk, hogy némi hegyi sétával dolgozhassuk le a felszedett kalóriát!
Kicsit ránk ijesztett az út minősége, és már szinte visszafordultunk, mert több volt előttünk a lyuk, mint az aszfalt, melyeket ráadásul az esővíztől telítve nem tudtunk megítélni mélységileg. Az előzetes hírek szerint ez várt ránk egészen Torockóig, ám szerencsére megkockáztattuk, hogy talán nem így van – és jól döntöttünk! Enyedet elhagyva már nem csak az út volt tökéletes, hanem minden kilométer azt erősítette bennünk: ezt a kitérőt nem lett volna szabad kihagyni! Hiába telt immár hat napunk a hegyek között, hiába láttunk eddig is számtalan csodát – még mindig tudott újat mutatni nekünk a természet!
Torockóra érve nem is lehet eldönteni, mi a legmegfelelőbb szó a látványra… Igazi takaros házak, ahogy a meséket hallva azt az ember elképzeli: hófehér falakkal, zöld kapukkal és zsalugáterekkel, piros tetőkkel állnak szépen sorban. Előttük lócával, amelyen a székely emberek a munkával végezve kiülnek, hogy – televíziózás vagy épp Facebookozás helyett – beszélgessenek egymással. Mögöttük pedig a szikla, amely olyan meredek, hogy az előtte lévő lankásabb területre nézve úgy érezzük: itt simán felszaladunk a szikla lábához. Természetesen ez optikai csalódás, amelyet már az első méterek után érzünk a lábainkban. Mégis megyünk tovább, mert valami mesebeli varázslat erőt ad, és menni kell… és közben az jár a fejemben, milyen érzés lehet minden reggel erre a látványra ébredni az ablakból?!? Azt hiszem, egy cseppet kezdtem irigykedni az itt élőkre…
A szikla felé haladva – bár azt az immár a fülünkön vett levegőből sejtettük, hogy nem érünk fel teljesen – új akadállyal kellett volna megküzdeni, ám ettől eltekintettünk! Egyoldalú küzdelem lett volna: a helyi juhász öt kutyája igyekezett ugyanis területet biztosítani a karám felé tartó nyájnak, elég egyértelműen a tudtunkra adva, hogy itt most semmi szükség nincs ránk! Azt azonban nem bánták az őrző ebek, hogy tátott szájjal – mondhatni: mint borjú az új kapura – bámultuk a vonuló nyáj által okozott számunkra nem épp hétköznapi látványt.
Igen, ez az egyik varázsa e vidéknek: itt mindenki tudja és teszi a dolgát. A juhász is, a kutya is, de még a nyáj is. Nem mással foglalkozik, nem a média határozza meg, hogy mit tesz, vagy mit szeret, de még a politikát is képes kirekeszteni az életéből! A nappal kelnek, a tyúkokkal fekszenek, és életük szinte minden perce a természettel összhangban telik! Na ja, így könnyű jó embernek maradni…! A helyi ajándékboltban még kapunk egy kis ízelítőt ebből is, ahol az eladó nem mindenáron eladni akar, de azért tiszteli a vásárlási szándékot. És nem csak ő ismer ki minket egyetlen perc alatt, de mi is megtudunk róla mindent. Beszél, mesél, tanácsot ad – élőben, nem a neten. Mit mondhatnék erre?!? Lájkolom... Akárcsak az – ezúttal sajnos a programunkból kimaradt Korondról származó – töltöttkáposzta-főző fazekat
Megint nem nagyon fogott el minket a mehetnék, pedig tényleg megpróbáltunk sietve távozni! Így azonban sajnos ismét megváltozott a program… Ránk esteledett, ezért hiába siettünk keresztül Gyulafehérváron – sem Vajdahunyad, sem Déva várát nem tudtuk már megnézni… Még akkor sem, ha örömmel tapasztaltuk, hogy egyre több helyen bukkan fel Erdély-szerte az autópálya tábla, amely kicsit felgyorsítja a közlekedést. (Bár kövezzenek meg érte: én akkor is a szerpentineken kanyarogva szeretnék inkább közlekedni, ha ez lassú! A hegyek megvárnak…)
Az elmaradt program csak erősítette azt, amit eddig is éreztünk: amint tehetjük, visszatérünk megmártózni a természet csodáiban és átmenekülünk majd az egyre inkább rohanó, mesterségesen gerjesztett, embertelen világból egy kis természet adta emberségbe. Talán a szilvapálinka és a juhsajt mellé ebből is sikerült hozni magunkkal egy kis kóstolót, mely kitart egy kis időre! Remélem…
2013. május 6., hétfő
2013. május 5., vasárnap
2013. április 27., szombat
2013. április 11., csütörtök
2013. április 8., hétfő
2013. április 5., péntek
2013. március 24., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)