Szól a rádió!

Szól a rádió...

Nem, ez most nem az LGT híres dallama, de az biztos, hogy ennek a mondatnak ember utoljára akkor örült ennyire, amikor sikerült rajta befogja a Szabad Európát és pont elcsípte rajta távoli szeretteinek üzenetét…

Szerencsére most béke van, és sajtószabadság, vagyis bármikor hallgathatom a rádiót – ha van! És főként: ha van áram hozzá! Mert az elemes zsebrádiók korszaka lejárt… a kis Sokol helyett órába épített csodák vannak, vagy nagy behemótok, esetleg online felületek. Közös tulajdonságuk, hogy mind-mind árammal működnek.

Már ha épp nincs áramszünet…

Néha jól jön az is, már Hofi is megmondta – és igaza is volt! Csakhogy a héten ez már nem az első, és ezúttal bő két órán keresztül maradt az egész környék teljes sötétségben! A napfény ugyan biztosított némi világosságot, csakhogy sem a számítógép, sem a fagyasztó, sem a mosógép nem tudta értékelni a reményteli sugarakat… Az idegesítően vijjogó riasztók dacára szépen az utcára terelődtünk, és ott morogtunk tovább közös erővel, hiszen egyetlen bérbeadót sem érdekel, hogy a sorozatos áramszünet miatt bérlője nem tudja kitermelni a havidíjat. Egyetlen babát nem érdekel, hogy az ebédjéhez szükséges tejet nem tudják beblokkolni a sötét közértben. Aki a város másik végéből érkezik, hogy átvegye az autóját, azt nem fogja vigasztalni, hogy jót beszélgethet az utcán, élvezve a kései nyár melegét, mert a kocsiját nem tudják átadni, lassan két órája… És ami azt illeti: a revizort vagy a felszámolót sem fogja érdekelni, hogy órákon át nem tudtam dolgozni, ezért nem vagyok kész határidőre!

Tombolok! A telefon természetesen lemerülve, a laptop szintén! Innék egy kávét, hogy legalább pihenni próbáljak, de elektromos a főző! Épp egy levelet írtam, amikor elszállt az áram, és ment egy videó konvertálása a háttérben – ezeknek annyi! Majd újra megcsinálom valamikor. Bár a múltkori áramszünet után órákba tellett, mire egyáltalán használni tudtam a gépet!

- Miért olyan búval bélelt, drága? – kérdi a kapu melletti boltos. Épp akartam válaszolni, hogy azt sem tudom, hova kapjak, annyi dolgom lenne – és akkor egyszer csak megszólalt a rádió!

Bő két óra áramtalan élet itt a belvárosban – csupán ennyi kellett ahhoz, hogy ennek a recsegő hangnak úgy lehessen örülni, mint ebben az évszázadban még talán soha, senki nem örült!

Napenergiás számítógépet és kávéfőzőt akarok!

Utóirat: természetesen nem derült ki, hogy miért fordul elő ez mostanában rendszeresen. Nincs a hírekben, nem ír semmit az ELMŰ oldala. Gondoltam, rákérdezek, de ehhez regisztrálni kell náluk, amihez épp csak a cipőm méretét nem kell megadnom. Majd utána megkérdezhetem, ha gondolom, hogy miért van mindez – de érdemi választ úgy sem kapok! Inkább bekapcsolom a rádiót: hadd szóljon! És örülök, mert süt a nap, megy a gép – és szól a rádió…

Dögölj meg, Kedvesem – avagy: Hogyan öljük meg az adófizető cégeket?

 Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen még innen, és nem is a tengeren túl: volt egyszer egy cég, amelyik úgy döntött, mindent elkövet, hogy megmutassa, márpedig ő tiszta marad! És úgy is tett! (Igen, itt Magyarországon! Bármilyen hihetetlen, néha előfordul ez is!)

Igaz, a cég járműve nem BMV, hanem BKV volt, a tulajdonosnak volt másik állása, a dolgozó – mer’ hogy az is volt neki –bejelentve, befizetett járulékokkal, tényleg minimálbér környéki pénzt kapott, így a cég hasznából kizárólag az állambácsi gyarapodhatott!

De azért nem adták fel, tudták: rosszkor startoltak, hiszen majdnem egyszerre jegyezték a céget a Nagy Világválsággal! Majd jönnek jobb idők is… - gondolták, és szépen tették a dolgukat.

Dolgoztak. Bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább. És ez így ment, szépen csendesen – mígnem eljött 2010 májusa, amikor első alkalommal kellett a cég éves beszámolóját közzétenniük. Volt nekik erre a célra könyvelőjük is, hiszen anélkül ma már elég nehéz lenne eligazodni. Kell, tehát van, és néha jó a háznál. A könyvelő tette is a dolgát, határidőben közzétette a beszámolót, a cég befizette ennek díját, no meg az adóját… És ők dolgoztak, bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább.

Egy szépnek tűnő december végi napon azonban levelet hozott a postás. A hivatal arra szólította fel őket, hogy irgum-burgum, nincs beszámoló, és ha nem pótolják január első napjaiban, akkor kukoricán térdepelve lesz felfüggesztve az adószám!

A könyvelő vakarta a fejét, hiszen ő elküldte, de ha egyszer nincs ott – hát minek vitatkozzon: ez csak figyelmeztetés volt, elküldi nekik újra! Első év volt, talán a rendszerben hibádzott valami… Letöltötte a nyomtatványt, és újraküldte a beszámolót. Majd dolgoztak, bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább. Mígnem májusban ismét jött egy papír: a cégnek megkezdték a végelszámolását, mert nem tett eleget kötelezettségének: nem küldött beszámolót!

Telefon felszámolónak, telefon cégbíróságnak, telefon vissza, majd a sokadik telefon után kiderült, hogy igen-igen, csakhogy januárban már egy másik nyomtatványon kellett volna elküldeni, nem azon, ami január 3.-án elérhető volt! „Ó, hát csak ez a baj?” – mosolygott a könyvelő az egyébként is kicsit vicces, vagy inkább már-már tragikomikus helyzeten. Az eddigi nyomtatványok első két számjegye mindig a tárgyévet jelölte, így semmi logikát nem talált abban, hogy ezúttal a 2009-es adatokat 11-es kezdetű nyomtatványon kérik, de hát ki ő, hogy ilyeneken gondolkodjon: azon kérik, azon kapják! Ennyi! Még aznap – immár harmadszor – megküldte a kért nyomtatványon a beszámolót, majd végre hátradőlt: ezzel megvolnánk! És dolgoztak, bevallottak, befizettek, dolgoztak tovább…

Csakhogy augusztusban ismét levél érkezett! Egy végzést küldött a bíróság, hogy a májusi végzés jogerős, a céget május 25-i hatállyal felszámolják.

Eleinte viccnek tűnt az egész, hiszen akkor már tudták kontrollálni is: a beszámoló május 12. óta mindenki számára elérhető, letölthető! Írtak erről egy levelet – természetesen hivatalos formában – a bírónőnek, csatolták az összes beküldés igazolását, a már korábban nyilvános beszámoló másolatát, és mindent, amiről azt gondolták: segít felfedezni a bíróság részére, hogy ez baromság! Oké, ne legyünk indulatosak: megpróbálták megvilágítani, hogy az augusztusi végzés egy okafogyott májusi végzést emel hatályra.

Csakhogy ez nem segített! Felfogadtak „hatalmas vagyonukból” egy ügyvédet, ám ez sem segített. Próbálták a felszámolót megkeresni tanácsért, a bírónőt és annak intézőjét is – de semmi jóval nem bíztatták őket!

A cég megszűnt! Jobb napokat látott, még jobbakat várt – ám most végelszámolják! Élt három évet, adózott nem kevés forintot, tartozása nem volt, és bár csak két embert tartott el, meg egy könyvelőnek (és néha egy ügyvédnek) adott munkát: mégis nagy űrt hagyott maga után! Annak a reményét számolták fel vele, hogy igenis lehet tisztességesen vállalkozni! És hogy nem csak lehet, hanem érdemes…

Amikor a Bermudát nyeli el a háromszög

Mindenekelőtt előre bocsátanám: senkit nem akarok megbántani! Bár nem vagyok még újságíró, azért azt sejtem, nem ez a legjobb kezdés egy irományhoz, mégis szeretném leszögezni: az egyetlen célom, hogy az érintettek elgondolkodjanak egy kicsit! Nem számonkérés, nem felelősségre vonás, és semmi ilyesmi. Mi több: nem is konkrétan egy-egy tényezőről, hanem magáról a jelenségekről szól írásom.

Ilyen rossz felvezetés után, hát lássuk: mi jár a fejemben hosszú hetek óta olyan intenzitással, hogy úgy éreztem, le kell írnom!

Ennek a történetnek – hangsúlyozom: általában, nem konkrétan – három szereplője van: egy szórakozóhely, egy zenekar és a közönség.

A közös cél az lenne, hogy egy jól menő, hangulatos szórakozóhelyen, a tisztes honoráriumért fellépő zenekar megfelelő kikapcsolódást nyújtson a közönségnek, aki ezért lelkesen fizet is, hiszen ettől nem csak a másik két fél létezése múlik, hanem ő maga is jobb lesz ezáltal, hiszen a mai feszült tempó mellett kell a lazítás! Ez így jól hangzik, ugye? És biztos vannak országok, ahol ez esetleg működik is… Nos: Magyarország nem ilyen!

Adva van egy zenekar… szerencsés esetben tehetséges, pechesebb esetben valaki nyomja – de ezt nem a mi dolgunk megvitatni, erre ott a legfőbb kritikus: a közönség! Ha szar (már bocsánat!), akkor nem veszi meg! Nem megy el rá, nem ül be rá, nem fogyaszt előtte és alatta… oda megy, ahol jó a zene, a hangulat – tehát teljesen felesleges a másikat folyamatosan ócsárolni! Nem tetszik, te ne hallgasd! Ennyi…

A mai zenekarok azonban fejlett kritikával rendelkeznek, amibe az önkritika már nem tartozik bele, legfeljebb az önkifejezés, és legfőképp az önérzet! Ha valaki csúnyán néz, vagy nem teszi popsija alá a széket, akkor már megsértődik! Tisztelet a kivételnek, mert szerencsére van, de ők vannak kisebbségben. (És ez független a zenész zenei stílusától vagy eddigi karrierjétől.)

Persze, tudom, én is benne vagyok: akinek nem apuci fizet mindent, annak kemény meló összeszedni a hangszert, a próbahelyet, a stúdiót, az útiköltséget – hogy a marketingről (weboldal, plakátok, stb.), vagy (igenis: van ilyen!) a fejlesztő tanár megfizetéséről ne is beszéljek! A cuccokat pedig tárolni, szállítani, karbantartani és folyamatosan megújítani kell… Nem kis teher! Érthető, ha szeretnének valamit viszontlátni – aminek ugye legkézenfekvőbb formája a koncertért kapható gázsi!

Régi szép idők, régi nagy szponzorok… de ezen jelenleg kár siránkozni: tudomásul kell venni, hogy ma a cégek nagy része nem tud ilyen jellegű költségeket felvállalni! Tehát marad a gázsi!

Ezt ugye a szórakozóhely fizetné… - ha lenne miből! És igen, számtalan olyan szórakozóhely is van (megkockáztatom: a világon mindenütt, nem csak nálunk), aki az utolsó cseppet is kiszipolyozná a zenekarból is, a személyzetből is, és persze a közönségből is.  De tételezzük fel, hogy rendes, tisztességes hellyel állunk szembe! Kedves zenekar, és kedves közönség! Végiggondoltad már, hogy ki kell fizetni a helység bérleti díját, a villanyszámlát, a dolgozókat és azok járulékait (és ez a listának csak egy igen kis része, de ez az, amit kb. mindenki fel tud mérni), persze legyen megfelelő „dizájn” és technikai cucc, ingyen pia és tisztes gázsi - de miből?

Itt jönne képbe a közönség, ugyebár… aki pillanatnyilag országszerte a megélhetésért küzd! Nem mindenki, de sajnos ez a jellemzőbb. Vagyis már lemondott minden élvezetről, és bár soha ekkora szüksége nem volt talán az alkalmankénti lazulásra – egyre kevésbé lesz fizetőképes. Így a zenekar fülét azért fogja megkörnyékezni, hogy vigye be lehetőleg ingyen, majd ha már bejutott, akkor vagy a mosdóban próbálja elfogyasztani a kintről becsempészett italát, vagy kijárkál a sarki éjjel-nappaliba és ott fogyaszt. Csakhogy ebből nem lesz se erősítőkkel megpörgetett villanyszámla fizetve, se gázsi…

A helynek azonban vannak olyan költségei, amit akkor is ki kell fizetni, ha nem jön be senki, így muszáj a közönséget becsalni valahogy. Erre legalkalmasabbak a kezdő, újrakezdő amatőr zenekarok – akik két csoportra oszthatók. Az egyik még igazán maradhatna a próbaterembe, mert igen gyenge lábakon áll még a művészete. (Ez nem kritika: tanács!) A másik csoport – és ezt ajánlom a helyek és a közönség figyelmébe – egyszerűen: szeret zenélni! Nem a gázsiért, hanem mert ez az élete! Mert van mondanivalója. Mert ez hozza tűzbe! Az mindegy, hogy nekem, vagy neked, vagy nekik tetszik-e, mert előbb-utóbb megtalálja azt a csoportot, aki igenis követi mindenhova, mint közönség, és szeretettel hívja, mint hely. Mert ha ő jól érzi magát a színpadon, akkor az épp úgy ragályos, mint az ásítás: én is jól fogom magam érezni tőle!

Válság van, mondják a gazdasági szakemberek – és ha van olyan réteg, aki ezt elsőként megérzi, az a szórakoztatóipar. Hiszen enni muszáj, és bár kikapcsolódni, regenerálódni is kellene, az nem rövidtávú szükséglet. Nem tudom a „tutit”, nincs nálam a bölcsek köve… de azt gondolom, hogy a helyzet megoldása valahol innen indul: felkutatni azokat a zenekarokat, akik azért lépnek a világot jelentő deszkákra, mert ez az életük! Így van esély arra, hogy a fizetőképes keresletet is bevonzzák, amihez igen, kedves helyek: nektek is kell tenni! Nem lehet a gázsi nélkül, meló és sokszor család mellett, de elhivatottságból zenélő zenekaroktól elvárni, hogy ők gondoskodjanak 30-50-100 vendégről (a legtöbb hely csak akkor hív meg zenekart, ha minimum ennyi jegyet előre megvesz, és esetleg a többiből fizet némi gázsit), mert egyrészt ez egy külön szakma! Másrészt a Nagynevű Profikra se feltétlenül jönnek el ilyen sokan, felesleges nosztalgiázni azon, hogy anno hányan jöttek X-re vagy Y-ra – ma őket is kihagyják! Harmadrészt: aki szórakozóhely üzemeltetésére adja a fejét, az gondoljon arra is, hogy oda el kell hívni az embereket, marketing kell, plakátok, hirdetések, akciók – amiket egy zenekar nem lát át, mert nem kifejezhető D-dúrban.

Vagyis arra kéne törekedni, hogy a szórakozóhelyek próbálják meg önmagukat népszerűsíteni, és ebben próbáljanak meg a zenekarok is együttműködni. (A plakátok kiragasztása például nem igényel különösebb szaktudást, gitárral a háton is elvégezhető!) Hangsúlyozom: nem szimpatizálni, csak közös, jól felfogott érdekükben együttműködni kellene.

És igen, kedves közönség… ez az egész értetek kell, hogy legyen, mert ti finanszírozzátok elvileg, még ha a gyakorlatban a másik két fél is kiveszi a részét. De nélkületek az egész nem érne semmit. Tudom, hogy sokan esetleg a vacsorát hagyják ki egy-egy jó buli kedvéért, ami csak tovább növeli felétek a tisztelet jogos elvárását. De ha ti megkerülitek a portát, majd a pultot, akkor nem a tiszteletet vívjátok ki, hanem a barátaitokat hozzátok nehéz, kellemetlen helyzetbe! A pénzetekkel viszont szavaztok! Azzal fogalmazzátok meg a kritikát a helység, és a zenekar felé egyaránt! Ne vegyétek meg a bóvlit, amit rátok tukmálnak – követeljétek meg, hogy jól érezhessétek magatokat!

És ti, Zenekarok pedig: ha nem érzitek, hogy ég a hangszer a kezetek alatt, hogy megfojt a szó, ha nem mondod ki – ne álljatok színpadra. Egy csomó pénzt spóroltok magatoknak, és mint láthattátok: mindenkinek, ha a próbatermek mélyén dudorásztok, míg meg nem érik mondanivalótok, vagy esetleg más művészetek kapcsán keresgélitek az isteni szikrát magatokban! „Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy szebb-e amit mondasz, mint a csend, amit megtörsz!”.

Mint mondtam: nincs nálam a bölcsek köve. De abban biztos vagyok, hogy ha nem a saját pecsenyéjét akarja mindenki sütögetni, hanem közösen ütnénk össze a sütnivalónkat (Istenem: ez a magyar nyelv… mindig lenyűgöz!) – akkor egyre inkább megvalósítható lesz itt, ebben a kis országban is, hogy az ember kulturáltan szórakozhasson és szórakoztathasson!

Ámen!

Lord Bishop Budapesten

Nem először, és reméljük nem is utoljára jár Budapesten a rock woodooja, a II. Jimi Hendrix - ahogy sokan emlegetik. De az biztos, hogy ez az első alkalom, hogy a Bermuda Rockband lesz a vendége. És valószínűleg arra sem sokszor volt még példa, hogy egy elektromos gitárt sorsoljanak ki a nézők között!

Most azonban itt a lehetőség: nem csak egy (egy? Három!) jó koncerten vehetsz részt, hanem egy gitárt is nyerhetsz! De nem ez a fontos!

Hogy miért olyan különleges ez az este? Részint azért, mert egy feljövőben lévő zenekarnak - mint amilyen a Bermuda RockbanD is - azt gondolom, hogy megtisztelés, és egyben remek lehetőség is a rockzene legendás alakjaival, különösen egy nemzetközileg elismert alakjával együtt fellépnie.

Másrészt meg "hetvenesek" vagyunk... Na korra még nem, csak születési évre, de ez a korszak határozta meg életünket, gondolkodásunkat. Szerencsések vagyunk: Zappával még sikerült találkoznunk személyesen (1991-ben, a Budapesti Búcsún, ahol a szovjet katonák kivonulását ünnepeltük a Hajógyári Szigeten), ám Jimi Hendrix után hiába is sóvárogtunk volna, ő már rég az égi csapatban nyúzza Fenderét! Akárcsak John Lennon, vagy Kurt Cobain a Nirvanából... és sajnos hosszan sorolhatnám, akik máig meghatározó alakjai a rockzene világának, de tragikusan hamar eltávoztak közülünk.
Így számunkra nem marad más, mint hogy azokra figyeljünk, akik tovább viszik ezt a szikrát, amivel a rock&roll tüzet tud gyújtani a lelkekben! És be kell vallanunk: nincsenek sokan! 

  

Ezért különösen megtisztelő, hogy 2010. október 10.-én együtt lép fel a zenekar a Lord Bishop Rocks csapattal, és ezért hívunk titeket minél többen: gyertek, érezzük jól magunkat - és adózzunk pár számmal a nagy elődöknek!

Legyen, aki továbbviszi a szikrát... Rock On!

Közlekedj okosan!

Általában kocsival közlekedem, de mostanában egyre többször pattanok fel BKV-ra. Na nem azért, mert olcsóbb, vagy kulturáltabb – de egyrészt nem kell órákat bolyongani parkolóhelyért, másrészt: nem látom értelmét, hogy a dugóban durrogtassam a kipufogót, ha egyszer egy szép sárga villamos majdnem háztól házig visz… A zöldebb bolygóért nem sokat tehetek, ez egyike azon keveseknek, amit sokan megtehetnénk! Elméletileg!

Most ugyanis kicsit vörösre váltotta fejemet a sárga villamosok utáni zöld megmozdulásom!

Ügyfélhez kellett menjek, hát nosza: felpattantam a jó öreg négyes-hatosra! Egy kisebb hadseregnyi ellenőr kíséretében szálltam fel, akiket hasonló csapatnyi közterület-felügyelő kísért. Jót mosolyogtam rajtuk, majd büszkén benyúltam a táskámba, kivettem egy jegyet és lyukasztottam, ahogy illik!

A karszalagos hölgy – klimax-korabeli, „én vagyok a hatóság” stílussal felvértezve – mint a sas, úgy csapott le rám. Én ismét mosolyogtam, és nyújtottam felé a kezelt jegyet!

- Csakhogy az ide nem jó! - Szép sárga jegy volt, kezelve, épségben… - Mert?

- Az csak szakaszjegy! Kérem az igazolványát!

Paff, a bűvös sárkány valószínűleg rólam lett elnevezve – a döbbenettől alig tudtam megszólalni. Hirtelen nem is értettem, mi a baja!

 - Ez csak a metróra jó! – derült ki. Hogy honnan kellene ezt tudnom? Hát rá van írva! Bevallom, alapvetően kulturálatlan vagyok, könyvek ugyan minden nap akadnak kezembe, de utoljára akkor olvastam BKV jegyet, amikor a buszra való fecni még kék színű volt, és az ára 1,50 Ft. Én pedig még kislányként borzasztóan untam magamat egy hosszabb úton! Azóta sokféle olvasmány megfordult a kezembe, a szépirodalomtól a ponyváig, a szakkönyvektől a tankönyvekig – BKV jegy nem szerepelt a palettán!

- Miért, talán a moziba is bemehetne vele, úgy gondolja? – hogy mit gondoltam éppen (már amennyire a döbbenettől gondolkodni tudtam) azt igyekeztem kulturáltan visszafogni, és csak annyit jegyeztem meg, hogy a mozijegyemet viszonylag ritkán szoktam a BKV pénztárában megváltani, míg az ott váltott jegyeket – igaz: olvasás nélkül, de – előszeretettel használom, illetve jelen esetben csak használnám a BKV-n.

- De hát rá van írva, hogy nem lehet ezt tudni? – Nos, sokadik nekifutásra sem tudtam megértetni, hogy nem szerepel a kis cetli az olvasmányaim között.  – Talán az lehet az oka, hogy többnyire autóval járok… - próbáltam megmagyarázni szörnyű vétkemet.

- Az autóba is kell benzin, vagy nem? – mit lehet erre mondani? De igen. Kell. Azért a 260 Ft-ért (mint kiderült: ennyibe került a szakaszjegy) sok benzint nem kaptam volna, ez tény – de a 3 megállónyi üzemanyagköltségre futotta volna belőle!

- És akkor most az a jegyem potyára lett kilyukasztva? Azt a pénzt csak úgy kidobtam az ablakon? – próbáltam érdeklődni, miközben a hölgy lelkesen írta a csekkemet.

- Ez ide nem érvényes, mint ahogy moziba se! Ha gondolja, két napon belül bemutathatja a bérletét, tessék a csekkje! – Nem gondoltam, hogy bérletet kellene vásárolnom, mivel – különösen ilyen kaland után – nem éreztem különösebb késztetést, hogy a jövőben fokozzam a tömegközlekedési szokásaimat.

Csak álltam, és bámultam a csekket! A 60 Ft-os kárért – ennyivel kerül többe egy nem metrós jegy – amit ezen a 3 megállón okoztam a BKV intézményének 12 ezer forintról szóló csekket sikerült kapnom. Nem 6000, mint ahogy mellettem a plakát hirdette a pótdíj összegét, nem „vegyen 400-ért a helyszínen megfelelő jegyet”, nem „szálljon le a következőnél, mert ez ide nem jó” – 12 ezer forint! Pont.

Drága (de még milyen drága!) BKV, és annak nem túl kedves alkalmazottja! Ígérem, mostantól jó leszek! Nem csak elolvasom a jegyeket, de mostantól az lesz a könyvjelzőm is! De hogy mikor fogok legközelebb lyukasztani? Talán… majd ha leutaztam azt a 12 ezer forintot! Vagy ha lesz egy konkurens cég, akinek igénybe vehetem a szolgáltatásait – mert szolgáltat! Az én pénzemből, az én pénzemen!

Streetmenti kritika

Azt mondta, a fiam, hogy márpedig egy kritikába mindig kell legyen jó is, de rossz is! Azt hiszem, az objektivitás igényét fogalmazta meg a maga módján – ami bevallom: nem könnyű ebben a helyzetben, hiszen nem csak a szereplő személyekhez kötődöm, hanem ahhoz a zenéhez is, amit játszanak… De legyen: essünk túl a negatívon!

Mindenek előtt nem ér a kisebbekre, vagy épp családos anyukákra ráhozni a szívbajt. Egy jól meghirdetett, jó dologra érkeztem, utolsó pillanatban beesve – és egy teremnyi üres szék fogadott, meg két pár, akik talán a feltámadó szél ellen vonultak be. Ledöbbentem: mi történt??? Aztán kiderült: a társaság a vetítés előtt még szomját és nikotinéhségét csillapította a másik helységben! Én meg két újraélesztéssel lettem gazdagabb! De legalább volt időm kilihegni magamból a rohanást…

Végül megtelt a terem, és elindult a bemutató! És késedelem ide vagy oda: tényleg egyszerre indulhatott a többi városban is, mert a mocorgásokból arra lettem figyelmes: megjöttek az első SMS-ek!

No de: kritizálni jöttem, nem dicsérni: ott tartottunk, hogy negatív élmények!
Aki próbált már koncertet bármivel felvenni, legyen az akár kamera, akár telefon, az tudja: fenemód nem könnyű! Még egészen jó cuccal is olyan zajos izét kapunk, ami legfeljebb az emlékek felidézésére jó, de zenei élményt nem nyújt. Ha pedig ott szeretné valaki megkérni mondjuk kedvese kezét, amit esetleg rögzít is ily módon, az azért praktikus, mert visszajátszva úgy sem lehet majd érteni – tehát utólag letagadható! Én próbáltam már, épp ezért tudom, hogy mi munka fekszik abban, hogy a zenei része tökéletesen szólt a dolognak. Egy pillanat alatt odarepített a Moszkva térre, (igen, akkor még úgy hívták, nekem az is marad!), vagy a Várba (szinte éreztem a szelet, annyira odavarázsolt!) – csakhogy én itt, a premieren egy néző voltam kéremszépen… nem rajongó! És a zenébe bele voltak vágva mindenféle riportok, amelyek két részre oszthatóak: volt, amit lehetett érteni – és volt, amit nem. Ez utóbbi számomra további két részre oszlott: volt, akit nem ismertem személyesen, és biztos érdekes dolgokat mondott, de mivel nem értettem: nekem csak zaj volt, ami zavarta a zenét. És volt olyan riportalany, akinek viszont ittam volna szavait – ha értettem volna… na ez meg ezért zavart, mert így szomjas maradtam! Most kénytelen leszek megnézni a DVD-t, hogy csillapítsam szomjamat!

Objektivitás! Ha van valami, amit szeretek magamban, az a szerénység és az objektivitás – magától Bástya elvtárstól tanultam! Így most kicsit nehéz azonban tovább írnom, hiszen akkor végre rátérhetek arra, hogy miért volt jó?!?

Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Mert annak, aki nem volt ott a munkák során és nem látta a filmet sem, annak hogy magyarázzam el, hogy időnként koncentrálnom kellett arra, hogy ne kezdjek el táncra perdülni, mert mögöttem nem látnak tőlem. Vagy hogy mekkora élmény volt egy ponyvába kapaszkodva Dorothyt játszani az Ózból, miközben nem tudtuk, hogy a félbemaradt koncertet sirassuk, vagy a helyzet komikumán röhögjünk… Hogy Szent György kisebb csatával küzdte le a sárkányt, mint a zenekar a hivatal sárkányát… És hiába ecsetelném: nem értenék azt a csillogást sem, ami a barátaim szeméből tükröződött vissza a munkálatok során. És igen, itt már kezdeném elveszteni objektivitásomat, így csak annyit mondhatok mindenkinek: nézze meg! És döntse el ki-ki magának, hogy mi volt a jó és mi volt a rossz benne! Egyszerűen: nem lehet másképp! És különben is: ki vagyok én, hogy megmondjam, mi jó vagy rossz?

Egy dolog azonban biztos: van egy barátom, aki a többi barátommal fejébe vette, hogy megcsinál valamit. Valamit, ami lehet, hogy nem egy nagy dolog: nem váltja meg a világot, nem lesz nagyobb a GPD, vagy a BUX index és nem tör ki tőle a Világbéke! De ilyet még nem csinált senki, és úgy érezte: ő ezt meg akarja csinálni! És megcsinálta! Nem „rinyált”, nem kifogásokat keresett, nem magyarázkodott: fejébe vette, és csinálta! És elkészült! Ennyi…

Igen, csak ennyit kéne mindenkinek tenni, mert ez a film egyben azt is igazolja, hogy ez működik! Akit maga a tartalom esetleg nem szólít meg, az legalább ennyit okuljon belőle – és akkor mégis csak szebb lett tőle a világ! 

Szeretettel jegyezte: Mammy

Ha pedig mindezek ellenére megnéznéd: ITT MEGVEHETED
További tudnivalók pedig a StreetMeeting.hu oldalon találhatók!