Ez az írás egy hónapja készült... azóta próbáltam eljuttatni egy szélesebb látogatottságú médiához, de sikertelenül. Valamiért ez a rendszer nem kedveli, ha megkérdőjelezik - én viszont nem kedvelem, ha elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, és közben mégsem! A benne hagyott linkek jelzik talán, hogy nem felesleges riadalomkeltésről van szó...
Nem elég a tűzzel megküzdeni... |
Baj van! Mondhatnám:
katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák
a legkevésbé elhárítani!
Persze, mindez
borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is
tette, március
5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely
szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az
eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni
mindenki figyelmet arra, hogy ebből
baj lesz…
És lett! Alig egy nappal
ezután, március 6.-án egy 87
éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy
tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp
csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire
a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is
megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden,
mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos
már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB
gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán
ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk
esetleg nem sérül meg közben…
Valójában, ha egészen
pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer
egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól
a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket
rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt
a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény,
hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy
hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni,
és mostantól Katasztrófavédelem Központi
Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem
Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész
katasztrófa!
Tehát tűzoltók nincsenek többé
– a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk
mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem
azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek
tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat! Az új elnevezés a többségének
ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…
Igaz, a katasztrófavédelem
népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási
viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk
létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a
lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol
katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.
Az egyetlen, ami
változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az
életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák
veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának
biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a
szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni
kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!
Csakhogy az új rendszer
kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik
őket az ország
egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik
esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem
kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is
pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért,
mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat,
hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem
lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy
valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni
az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a
tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült
jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem
írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel
fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…
Én viszont aggódom…
Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad
néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt
vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az
írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk?
És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell
majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a
túlhajszoltság miatt?
És vajon hány embernek
kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is –
aki egy nyíltleveles
válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne
vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne
uralkodhasson az emberek biztonsága felett?
Azt már kérdezni sem
merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az
egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az
oltáshoz vonuló kocsikba?
Válaszokat valószínűleg
úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom
kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni
sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem
helyett csak katasztrofális védelem van!
FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett
FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett
Utóirat: folytatása következik...
VálaszTörlés