22 fickó
rohangál a fűben, miközben néhányan körbeülik és bámulják őket… - igen: ez a
foci! Két csapat, amelyet jellemzően különböző egyesületek mérettetnek meg
egymással. Mondanám, hogy általában a jobbik győz, de a fűben náluk nem nyuszi
ül, hanem labda, és az eredményességet aszerint mérik: kinek sikerül többször
eljuttatni ezt a bőrgolyót a kapunak nevezett hálós léctákolmányba. A labda pedig
kerek, ezért gurul, ráadásul nem ismeri az esélyeket, sem a korábbi
eredményeket – így azért mégiscsak van valami véletlenszerű a végeredményt
illetően.
Persze, nem
kellene itt magyarázzam, hogy mi is az a foci, és mik a szabályai, hiszen ma,
Magyarországon a focihoz, a gazdasághoz és a pedagógiához mindenki ért – ami
látszik is mindhárom területen! Nekem ugyan kicsit más elképzelésem van erről a
játékról, mint amit a lelátókon, illetve jobbára már csak a televízió
képernyőjén mutatnak. Lehet, hogy csak az idő szépíti a dolgot, de mi – igen:
mi, még a lányok is, bár közülünk csak a kiváltságosak – kicsit másképp rúgtuk
a bőrt! Nem volt a legújabb fejlesztésű stoplisunk, még kapu se, legfeljebb a
labda. Meg mi! De szerettük, és csináltuk! És szurkoltunk, amikor épp nem
pályán voltunk! Utóbbi alatt értsd: a favorizált csapat nevét, és velük
kapcsolatos rigmusokat harsogtunk, maximum hangerőben és poénban támadva az
ellenfelet. Nem dobtunk széket, padot, nem vertük orrba őket és nem gyújtottuk
fel őket, sőt: emberi mivoltukat sem kérdőjeleztük meg, és meccs után akár
közös programunk is volt.
Nem járt
mindenki mindenféle egyesületbe, csak a térre, vagy ahol épp talált annyi
helyet, hogy lehessen focizni. Nem tanulták a technikát, de aki bénázott, azt
nem vették be a csapatba. Azért nem zavarták el, vihetett vizet, szedhetett
labdát, vigyázhatott a táskára vagy figyelhette az órát. Senkit nem zavart, ha
lehorzsolta a térdét, vagy a salaktól mocskos lett az egész teste. És senkit
nem cikiztek, ha a nadrágján egy nagy stoppolás jelezte: az ő mamája se győzi
focizó csemetéjét nadrággal!
Oké, amatőrök
voltunk! De a profik is közülünk kerültek ki, és ők se csináltak mást, csak
kicsit tudatosabban. És a tehetségeseknek volt átjárás. Viszonylag kevesen
voltak, akik azért nem mehettek sportolni, mert a szülők nem tudnak megvenni
egy mezt, vagy cipőt – hiszen ezeket a csapat biztosította. Az Aranycsapathoz
pályán már nem volt szerencsém, de azért az első szerelmem Váradi Béla volt, és
volt Détárink, Nagy Antalunk, Disztlünk, hogy csak a jéghegy csúcsát
emlegessem… de hosszan tudnám sorolni a neveket, akik akkoriban itthon izgalomban
tartották a labdarúgás szerelmeseit. Vagy a női nemet…
Most viszont…
Puskás bölcsessége – mely szerint „nagy pénz - nagy foci, kis pénz - kis foci!”
– mára egy kis kiegészítésre szorul: marhanagy pénz - marhanagy semmi!
Rajczi Péter a kapuba repülve megszerzi a vezetést az AC-Milan ellen (Budapest, 2009.04.22. - Foto: Mammy) |
De ne legyünk
szomorúak: attól, hogy a nagyvilágban ránézésre technikásabb és szemmel
láthatóan jobban megfizetett focisták űzik az ipart – attól még náluk is már
rég másról szól a dolog. Foci helyett marketinget, fogadási lehetőségeket és
csalásokat, divatbemutatót és isteni színjátékot kapunk bőséggel. Igaz, ez
azért kétségtelenül látványosabb, mint amit szeretett fiaink produkálnak. Bár…
csalni és szurkolói botrányt csinál már mi is nemzetközi szinten tudunk. Talán egyszer
majd technikában is felfejlődünk, és megint labdába rúghatunk. Mert azért az
mégiscsak kellene a focihoz!