Homológia

Onnan lehet tudni, hogy valami fontos történik az ország életében, hogy kedvenc politikusaink mindig bedobnak valami gumicsontot, amivel megpróbálják elterelni figyelmünket. Most is van bőven takargatnivaló, a gazdasági mutatószámokon kívül az IMF megállapodásig többféle is – így kézenfekvő volt, hogy minden címlapon a homoszexualitás legyen a fő téma.

Előbb arról harsogott a média, hogy a rendőrség nem adott engedélyt a mindenhol csak „melegfelvonulásként” emlegetett rendezvényre. Ettől még nem fakadnék sírva… Bevallom, nem szeretem ezt a rendezvényt, mert azt gondolom, hogy a magánügyem, hogy én kivel, mikor és hogyan bújok ágyba – és ezért rám sem tartozik senkinek a szexuális élete. Az, hogy egy embert a szexuális hovatartozása alapján ítéljek meg, részemről pont ezért kizárt! Csakhogy szeretném azt hinni, hogy egy demokratikus országban élek, ahol rendben, alkoholt csak akkor lehet vásárolni, ha elmúltunk 18 évesek, de ezt leszámítva azonban nemre és nemzetiségre, vallási- és szexuális hovatartozástól függetlenül egyenlően rendelkezik felettünk a törvény. Vagy tévednék?

Most például az a kérdés, hogy le szabad-e záratni az Andrássy utat egy rendezvény kedvéért. Mert ha igen, akkor nem értem a rendőrség 13 oldalon keresztül részletezett elutasítását! Ha pedig nem, akkor nem értem, hogy lehet ott máskor Békemenet vagy más tüntetés, esetleg futóverseny, vagy bármi más rendezvény? Az nem zavarja a közlekedést vagy a minisztériumok megközelíthetőségét?

Szerencsére az emberek mindig kaphatók egy kis „buzizásra”, aminek még az egekbe szökött tojásárak sem tudnak gátat vetni. Persze, addig sem kell szembenézni azzal, hogy mit tehetnének esetleg ők másképp jobb sorsuk érdekében, és remek levezetése az indulatoknak, ha Orbán vagy Matolcsy helyett találhatunk valakit, akit még meg merünk dobni a tojással.

Vevők voltunk hát a címlapra, a „helyzet” azonban, amelyről figyelmünket terelni kell, valószínűleg nem javulhatott. Így próbálkoztak némi kis parlamenti zsidózással, csakhogy kellő zajban éljünk, de lássuk be: fradi-újpest meccseken szocializálódott lelkünknek ez már el sem éri az ingerküszöbét. Hát jöjjön újra egy kis melegség: ezúttal a Jobbik egy képviselője bocsátotta vitára pártjának azt a törvényjavaslatát, amely szerint  „aki más azonos nemű személlyel folytatott szexuális kapcsolatot (fajtalanság) illetve egyéb más szexuális magatartászavart nagy nyilvánosság előtt népszerűsít”, az alaphangon három év letöltendő börtönbüntetést kapjon.

Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Szerencsére még a koncentrációs táborok, vagy más homo-dutyik vizionálása előtt kitört belőlem a röhögés. Mivel ők ezt komolyan is gondolják – és talán mert néha tényleg irritáló, hogy a „támogass és kuss” jegyében minden amerikai filmben minden kisebbséget fel kell vonultatni – elképzeltem ennek megvalósítását. Felvonulást legfeljebb Baracskára engedélyeznek, de – az imént már említett oknál fogva – kitiltásra kerülne minden amerikai film, a Philaderphiától a Vészhelyzetig. Legalább fellendülhetne a magyar filmipar talán, és lelki szemeimmel azt is látni véltem, hogy örülnek majd a gimisek, ha megtudják, hogy a számukra amúgy is érthetetlen ókori irodalom kisebb lesz egy fejezettel: Szapphót tutti száműzik belőle. Az olaszok már nem fognak ennyire örülni, ha értesülnek róla, hogy többet nem tanulnak a magyarok Leonardo da Vinci képeiről és munkáiról. És a rádiók sem lesznek boldogok, ha mostantól nem játszhatnak a Queentől számokat, és még hosszan sorolhatnám, mennyi reformot jelentene ez a reformtörvény! Sorolhatnám a magyar neveket is, Gobbi Hildától kezdve Márkus Lászlóig (persze: a Flintstones családot is belevonva, hiszen Béni klasszikus magyar hangja Márkus volt), de azt hiszem, bőven elegendő ez így is arra, hogy belássuk: ez egy bohózat. Ami arra jó, hogy elterelje figyelmünket akár arról, hogy mi minden más történik ebben az országban, akár arról, hogy lassan már az alapvető élelmiszereket sem tudjuk megvenni.

Persze, ha nem lennénk rá „vevők”, akkor nem tehetnék meg mindezt a politikusok. Igaz, akkor nehezebb lenne kisebbségvédelem címén további milliókat zsebre tenniük – lássuk be, nekik jó ez így! Mi is lenne velük, ha hirtelen nem a másságot, hanem az embert akarnánk elfogadni? Azt javaslom, ágyba továbbra is lehetőleg azzal bújjunk, akivel testünk-lelkünk diktálja, de a politikusoknak – inkább ne dőljünk be!

Locsoló vers helyett... - Tűzoltók 2.

Holnap húsvét hétfő, a locsolkodás ideje... évente egy nap. Vannak, akik minden nap locsolnak, csakhogy nem piros tojásért, hanem az életünkért, és nem hölgyek fejét, hanem piros lángnyelveket. Értük, az ő becsületükért - és a mi biztonságunkért készült ez az írás, amelynek most folytatását olvashatjátok. Sajnos az ismert sajtók az előzőhöz hasonlóan ezt sem vállalták fel...

A tűz

Egy szikrából képes megszületni, egy várost képes elpusztítani. Ha megszelídíted, szolgálja életed: megvéd a hidegtől, elkészíti étkedet. De ha elszabadul, nem ismer kegyelmet: egyetlen pillanat alatt tehet porrá életeket! Lehet kiváltó oka, hőmérséklete, kiterjedése. Lehet megfékezni, szabályozni, megelőzni. Egy valamit nem lehet: pártpolitikát csinálni belőle! Mert mindig a tűz az úr!

Nyílt levelek kereszttüzében

Szomorú szerintem, ha valaki arra kényszerül, hogy nyílt levélben üzenjen. A pomázi tragikus tűzeset kapcsán két ilyen is napvilágot látott.

Az első levél még a tragédia előtt született, mintegy megjósolva annak bekövetkeztét. A második azonban nem ekkor jött válaszként, hanem csupán a tragédia után… Hogy miért nyílt levél formájában? Ezt nem is értem! Hiszen most, hogy a tűzoltók a segítő, karitatív oldalról átkerültek a rendvédelmi hatóságokhoz – ha úgy tetszik: az orvosok mellől a rendőrökhöz – most talán még nagyobb szerepet kellene kapjon a szolgálati út. És az aligha nyílt leveles választ ír elő…

Miért nem bokszolják le? Jutott eszembe egy pillanatra, hiszen két, egymásnak szögesen ellentmondó állításokat tartalmazó levelet olvashattunk. Elképzeltem a jelenetet: a piros sarokban Leidinger István tűzoltóparancsnok, 30 év tűzoltási tapasztalattal, de már a felmenői is a lángokkal küzdöttek. A kék sarokban Benkovics Zoltán dandárparancsnok, 30 év polgárvédelmi parancsnoki múlttal, állami kitüntetéssel elismerten. Komoly katasztrófákon edzett – de a polgárvédelem és a tűz azért nem ugyanaz! Vagyis ez a bokszmeccs a tűzről olyan lenne, mintha a pehelysúlyú versenyzőt az ólomsúlyúak között indítanánk. Egyenlőtlen küzdelem – nézzük inkább: mit állítanak a versenyzők?

A piros sarok azt állítja, hogy az átszervezés káoszt okozott. A kék sarok szerint szó sincs káoszról. Csakhogy a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a hívás 3-4 kézen megy keresztül, amíg elér az illetékeshez, és ha valaki próbált már sugdolódzóst játszani, az tudja, 3-4 állomás után bizony már változik az információ. Mint ahogy azon a tragikus márciusi napon, amikor a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett, ezzel jelentősen megnövelve a tűz pusztítását, ami így egy halálos áldozatot, és 3 sérültet eredményezett.

Nem káosz? Akkor mit mondjunk arra a tényre, hogy az a meghibásodott autó, amit eddig néhány tízezer forintért a helyi szerelő megjavított, most csak azért visz el akár százezer forintot is, hogy bevontassák az előírt szervizbe? Vagy arra, hogy a helyi tapasztalatok hiányában mocsárba hajt egy oltóautó és elsüllyed?

A profi bokszmeccsnek még lenne pár menete, mint ahogy én is sorolhatnám még az ellentmondásokat. Nem beszélve arról, hogy a tűzoltás folyamatos készenlétet igényel, mindenféle átszervezése olyan, mintha háborús időben csata közben változatnánk a seregen… Nem éppen a győzelmet segíti, márpedig itt a tűz az ellenség, ami nem ismer kegyelmet!

Azt gondolom, nem nekem kéne összevetni a két nyíltlevelet, hanem szerzőiknek és azok kollégáiknak kellene összeülni és újragondolni: mit tehetnének azért, hogy a katasztrófavédelem ne káoszt teremtsen – és hogy az emberek újra biztonságban érezhessék magukat… Mert ez most maga a katasztrófa!

Ki védi meg a katasztrófavédelmet?

Ez az írás egy hónapja készült... azóta próbáltam eljuttatni egy szélesebb látogatottságú médiához, de sikertelenül. Valamiért ez a rendszer nem kedveli, ha megkérdőjelezik - én viszont nem kedvelem, ha elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, és közben mégsem! A benne hagyott linkek jelzik talán, hogy nem felesleges riadalomkeltésről van szó...

Nem elég a tűzzel megküzdeni...

Baj van! Mondhatnám: katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák a legkevésbé elhárítani!

Persze, mindez borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is tette, március 5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni mindenki figyelmet arra, hogy ebből baj lesz…

És lett! Alig egy nappal ezután, március 6.-án egy 87 éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk esetleg nem sérül meg közben…

Valójában, ha egészen pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény, hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni, és mostantól Katasztrófavédelem Központi Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész katasztrófa!

Tehát tűzoltók nincsenek többé – a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat! Az új elnevezés a többségének ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…

Igaz, a katasztrófavédelem népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.

Az egyetlen, ami változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!

Csakhogy az új rendszer kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik őket az ország egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért, mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat, hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…

Én viszont aggódom… Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk? És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a túlhajszoltság miatt?

És vajon hány embernek kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is – aki egy nyíltleveles válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne uralkodhasson az emberek biztonsága felett?

Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az oltáshoz vonuló kocsikba?

Válaszokat valószínűleg úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem helyett csak katasztrofális védelem van!
FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett

Egy mázlista életútja - Schmitt Pál

Jókor lenni jó helyen – talán ez lehet a titka… És persze a jó kapcsolatok! Ha mindez megvan, garantált a siker és a nyugodt aggkor. Legalábbis Schmitt Pál részére biztosan.

Még javában bombáztak, amikor 1942-ben megszületett. Családja Németországból érkezett Budafokra egy évszázaddal korábban, és viszonylag keveset beszél róluk. Apja orvos volt, anyjának maga is doktori címet ígért – mint azt mostanában megtudhattuk. A „Mackós suliba”, azaz a Németvölgyi Általános Iskolába járt, ahol már tudhattak valamit, mert „büszkeségeik” között már doktori cím nélkül említik…

13 évesen kezdett előbb három-, majd öttusázni, de az úszás és a lovaglás nem passzolt hozzá – így maradt a vívásnál. Kétszeres olimpiai bajnok (1968, 1972), igaz, mindig csapatban, tartalékként. Nem akarom kisebbíteni címét, mert egy olyan csapatban, amely neki megadatott, ott tartaléknak lenni is dicsőség!

1965-66 nagyon meghatározó volt az életében. Ekkor lett először válogatott sportoló és ekkor szerezte meg diplomáját is, a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen – ahonnan friss diplomásként egyenes út vezetett számára az Astoria Szálló üzletvezető helyettesi székébe. Annak ellenére, hogy korábban disszidálni akart, mert – állítólag származása miatt – nem vették fel az orvosi egyetemre. A Duna parti és a belvárosi szállodák akkoriban több szempontból is kiemeltek voltak: részint az idetévedő külföldiek megfigyelésében, és – talán pont nekik köszönhetően – a (természetesen nem létező) hivatásos prostitúció melegágyaként is funkcionáltak egy olyan korban, amelyben a párt engedélye nélkül talán a Nap sem kelt volna fel… Így azt gondolom, ha Schmitt Pál valóban személyes okokból nem nyert felvételt az orvosira, akkor igen tisztes jutalommal vigasztalták. Érdemtelenül azonban ilyen pozícióba senki nem került!

Bár egy olimpikon életét a felkészülés határozza meg, és ő három olimpián is részt vehetett, ez mellett maradt ideje családalapításra és karrierépítésre is. Az Astoriában egészen az igazgatóhelyettesi székig jutott, és harmadik gyermeküket várták feleségével, a szintén olimpikon Makray Katával. A montreali felkészülés azonban nem volt túl sikeres, élete harmadik olimpiája nem hozott érmet. Rá félévre fel is adta sportkarrierjét. De annál nagyobb sikert aratott a család a televízióban – a TV-tornában hétről hétre a szemünk láttára cseperedtek a gyermekek. Tényleg édesek voltak!

Ha egy szekér beindul, akkor nagyon fut: 1980-ban az Astoriából átkerült a Fórum Hotelhez, amelynek akkoriban csodájára jártunk. Modern volt, és gyönyörű és elérhetetlen… Az efféle zsírosabb pozíciókat azonban csak párthű emberek láthatták el, és kihalással lehetett örökölni őket az arra érdemeseknek. Nos, neki ezen a téren sem volt gondja… Ahogy egy interjúban elmondta: Németh Imre halálával örökölte a Népstadion és Intézményeinek igazgatói székét (aminek kis szépséghibája, hogy mindez szintén 1980-ban volt és Németh Imre 1989-ben halt meg), Csanádi Árpád elhunytával pedig egy MOB főtitkári címhez jutott, no meg egy NOB és egy OTSH kinevezéshez.

Így köszönt rá az 1984-es év, amikor a szovjetek ragaszkodtak egy ügynökük jelenlétéhez az olimpiai delegációban, amitől az amerikaiak inkább eltekintettek volna. És bár utóbbiak ezen kívül mindent megtettek, és költségvetésük harmadát a biztonságra költötték – a szovjetek a biztonság hiányára hivatkozva nem indultak a Los Angeles-i Olimpián. Ez drámai fordulat volt a mi sportolóinkra nézve, mert hiába voltunk a legvidámabb barakk, és hiába készült már mindenki az utazásra: utolsó tagállamként Magyarország is szolidáris lett a Szovjetunióhoz, itthon maradtunk. Ehhez persze kellett egy szavazás, csakhogy Schmitt Pált a NOB széke az Olimpia mindenekfelett való megtartására és tisztaságára kötelezte, míg a szovjetek ajánlását követő pártutasítás a MOB részéről ennek ellentmondó döntést várt. Vagyis valamelyik széke veszélyben lett volna, ha nem hozza meg azt a zseniális fordulatot, hogy pont aznap, mikor a szavazás történt, épp Szófiában tárgyalt a bolgár sportvezetőkkel. Talán épp a doktorijához gyűjtött anyagot…

Diplomáciai érzéke később is nagy sikert aratott: a rendszerváltást követően több országban is teljesített nagykövetként szolgálatot. Az 1992-es év azonban megint egy különleges esztendő volt életében. Kitüntették a  Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével! És gőzerővel szervezte az olimpiát Barcelonában. Ennek kapcsán még némi sajtóafférral is meg kellett küzdenie: többen támadták, amiért díszvendégként utaztatta ki azt a Buda Istvánt, aki az 1984-es olimpiai távolmaradást olvasta be a rádióban. És aki – a rossznyelvek szerint – már annyiszor biztosított hátszelet Schmitt Pálnak…

Egy ilyen izgalmas évben kellett ráadásul megvédje doktori címét is az akkori TF-en, amelynek „Summa Cum Laude” tett eleget, és amely köztársasági elnöki kinevezésének végét is okozta. Hát csoda, ha csak úgy összevágta?

A törvénnyel már korábban is került összeütközésbe: 22 évesen friss jogosítványosként okozott közúti balesetet – de a kellő mennyiségű enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta 4 hónapnyi börtönnel, 3 évre felfüggesztve. A másik „cikis” korszaka 1980-81 környéke, amely még saját életrajzaiban is ellentmondásos. De az biztos, hogy sporttársát és munkatársát igen keményen vették elő akkoriban „vesztegetés és deviza-bűncselekmény elkövetése” miatt, míg róla eltűnt minden anyag. Ki sem hallgatták, talán nem is létezett. Talán.

A sportdiplomácia mellett a nagyköveti feladatok úgy tűnik, nem voltak elegendőek számára. A NOB akkori elnökének, Samaranch-nak székére azonban hiába pályázott: a lehetséges 120-ból első körben 11, majd csupán 6 szavazatot kapott. Ez valószínűleg rosszul esett neki. Itthon is újabb kihívásokat keresett és felajánlotta szolgálatait az MSZP-nek, az 1994-es budapesti főpolgármesteri címért, de ez sem jött össze. 2002-ben ezért – hivatalosan – független jobboldaliként próbálta újra, aminek köszönhetően Kovács László visszahívta nagyköveti posztjáról. Demszky azonban túl nagy falat volt neki.

Látszólagos függetlenségét is feladva belépett hát a FIDESZ-be, ahol előéletétől függetlenül pillanatok alatt az alelnöki székben találta magát. Innen lett 2004-ben Európa parlamenti képviselő, majd 2010-ben az Országgyűlés elnöke, végül 2010 júniusától a Köztársaság elnöke.

Ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Az első elnök volt, aki semmit nem kérdőjelezett meg, amit a Kormány elé tett, azt alá is írta. Hiába voltak ezek a törvények hazai- és nemzetközi porondon, vagy a közvélemény szerint is erősen megkérdőjelezhetőek – benne nem volt kétely. Az is vitathatóvá tette kinevezését, hogy zászlajára tűzve a magyar nyelv védelmét, sorra követte el a nyelvi – hmm – bakikat! Vagy, ahogy az erkölcsről prédikálva reagált a doktori munkájának elbírálása során. Rajta kívül mindenki hibás volt, pedig azt nehéz nem észrevenni, ha be kell adnom egy önálló munkát, és annak minden részét valahonnan összeszedem…

Az egyenességét azonban korábban is nehezen fedeztük fel szavain kívül. Jó példa erre egy korábbi kijelentése, mely szerint, ha egy olimpián doppingügy lesz, azonnal lemond. Aztán jött a sötét emlékekkel teli Athén, ahol nem egy, hanem 5 ügy lett egyből, ő mégis maradt. Engem azonban sokkal jobban zavart, hogy míg ő most elvárná az ártatlanság vélelmét (vagy ahogy ő nyilatkozta: védelmét), addig sportolóink semmiféle támogatást nem érezhettek a részéről sem. Természetesen nem azt vártam tőle, hogy védje a doppingoló, ezáltal országát is lejárató sportolókat, de elvártam volna tőle, hogy sportdiplomataként ott legyen mellettük, amíg meg nem győződik azok valódi bűnösségéről.

Talán ezt sérelmezte két évvel később Gyárfás Tamás is, aki mindent elkövetett, hogy elmozdítsa helyéről Schmitt Pált. Olyannyira, hogy kihátrált mögüle a FIDESZ is. Ő azonban a helyén maradt. Szeretném hinni, hogy ez a magyar sportéletnek jó döntés volt – de ismerve annak helyzetét: van bennem kétely.

Egy feleség, két aranyérem, három gyerek, négy unoka, öt karika – nyilatkozta a 2010-es választások után. Gondolom a HATalom lenne a következő, de úgy tűnik, ettől most megfosztották: ami Gyárfásnak nem ment, azt a HVG megcsinálta. Schmitt Pál megbukott. És nem csak mint köztársasági elnök, hanem elsősorban mint ember. Persze lehet, hogy csak nem volt már rá szükség…