Reménytelenségre ítélve

Azt hittük, itt a szabadság! Aztán kiderült, csak a funkciók változtak. Még a nevek is vissza-visszatérnek, annyira nem változott semmi. Illetve valami mégis…

Sokan vagyunk még, akik a hetvenes-nyolcvanas években egy jobb, egy szabadabb világról álmodoztunk. Majd jött a rendszerváltás, amikor azt hittük, végre eljött a mi időnk. Úgy tűnt, egy teljesen új világ vár ránk…

Valóban más volt annyiban, hogy immár nem a „felszabadító szovjet hatalom” diktálta, hogy mit és hogyan csináljon az ország, csakhogy – mint utólag kiderülni látszik – továbbra sem magunk döntöttünk a sorsunkról.

Az új hatalom a pénz lett! Ebben mérünk mindent, már ha van. De ha épp nincs, azt is pénzzé tesszük, a szó minden értelmében. Nem csak a hatalmas hiányt forintosítjuk, hanem hitelt hitelre halmozva próbáljuk megoldani az életet, kicsiben és nagyban egyaránt. Meg is lett az eredménye: az ország pontosan olyan helyzetben van jelenleg, mint a legtöbb itt élő család: eladósodva, reménytelenül várja, hogy mi lesz az agónia vége…

Nemhogy vagyonunk vagy legalább büszkeségünk, de már reményünk sem maradt. Eleinte azt hittük, hogy majd egyszer vége lesz a rendszernek, melyet ki lelkesedésből, ki hitből, ki kényszerből épített, miközben csak a légvárak növekedtek. Majd ha kimennek az oroszok – gondoltuk. Majd most, hogy rendszert váltottunk… Majd ha új kormány lesz… Lett is minden szépen sorban, de valahogy egyik se váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Visszaszavaztuk a régieket, a helyzet azonban csak továbbromlott. Megszavaztunk egy esélyt a fiataloknak – nekik bizonyára jobb is lett, az országról azonban ez továbbra sem volt mondható. Váltogattuk is őket, de a nyomor csak egyre nőtt.

És most itt állunk a csőd szélén, egy olyan kormánnyal, amely egyetlen kollégiumi szobából képes volt kitermelni az ország közméltóságának legfontosabbjait. Eközben egyetlen év alatt az élet minden területén sikerült lerombolni a biztonság utolsó szikráit is.  Mindegy, hogy alkotmányos jogainkról, emberi értékeinkről van szó, vagy éppen az egészségügyről, a biztonságunkról, az oktatásról vagy akár a média szabályozásáról. Kifogyhatatlan a sor, minden terület megkapta a maga kegyelemdöfését. A délben beadott és éjjelre elfogadott törvényi sorozatgyártás segítségével elérték, hogy orvosaink sorra hagyják el az országot, a fiatalok feladják továbbtanulási terveiket… a gyerekek már most utálják, amit majd tanulniuk kell, és senki nem érezheti magát biztonságban. Sem anyagilag, sem emberileg.

A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Csakhogy új név jelenleg nincs a palettán, a régieknek nincs esélyük sem változásra, sem változtatásra. Talán az összefogás segítene – de lassan már nincs is miért összefogni. És nincs kinek, hiszen szinte mindenki a túlélésért küzd…

A remény tehát nyugodjék békében: élt 22 évet. Örüljünk, ha az ország túléli. Ha túléljük, és még tudunk majd örülni…

Tablettás sorskerék

Csak a kívülállóknak egyszerű...

Abszolút abortuszellenes vagyok! De vannak olyan helyzetek, amikor ez az elveim ellen való dolog egyszerre három életet ment meg - és ez fontosabb kell, hogy legyen, mint bárkinek az elvei. Akár az enyém, akár az egyházé, akár a kormányé!

Ha megtörténik a baj és nincs más választás, mint a terhesség megszakítása, akkor jó lenne, ha ez a lehető legemberségesebb módon zajlana le, a legkevesebb fájdalommal és szövődménnyel – például az ijesztő küret helyett egy tablettával. És erre végre lehetőség is volna, ha a politika nem szólna bele ebbe is… Teszi ezt ráadásul a vallásra hivatkozva, amit még talán méltányolnék, bár ez is csak egy elv, amelyet az emberi élet tisztelete felül kéne, hogy bíráljon. De hogy arra hivatkozzanak, hogy mindezt a nő érdekében, a nő védelmében teszik – ez már meghaladja a toleranciaszintemet!

A tablettát világszerte a legtöbb helyen jóváhagyták, de nem véletlen, hogy általában kórházi körülmények közötti alkalmazását írják elő a szakemberek. Utóhatása - aki már veszített el babát, az tudja - cseppet sem kellemesebb, mint a műtéti beavatkozás, csak épp kevésbé megalázó körülmények között történik, és ami még ennél is fontosabb: kevésbé veszélyezteti azt, hogy a megfelelő időben majd szülhessen a nő…

Milyen élete lenne annak az anyának és gyermekének, aki betegség alatt fogant? Vagy aki egy italába csempészett partidrog hatása mellett maradt terhes, és azt se tudja, ki tette ezt vele? Vagy ahol már érzik, hogy itt a kapcsolat vége, és épp válni készülnek? És még hosszan sorolhatnám azokat az élethelyzeteket a peches 1% bejövetelétől a hirtelen lakás nélkül maradtakig, amelyekben a gyermekvállalás minden, csak épp nem szerencsés sorsfordulat – még ha meggyőződésem is, hogy sok nehéz helyzetben épp a gyermek ad erőt a talpraálláshoz!

Senkinek ne legyenek illúziói – néhány felelőtlen fruskát leszámítva, akik fel sem fogják helyzetüket, ez mindenkinek nagyon nehéz döntés. De a legfontosabb: az én testemről, az én lelkemről van szó! Szeretném, ha az ÉN döntésem lenne! Mert bárhogyan is döntök, nekem kell viselni a következményeit!

Homológia

Onnan lehet tudni, hogy valami fontos történik az ország életében, hogy kedvenc politikusaink mindig bedobnak valami gumicsontot, amivel megpróbálják elterelni figyelmünket. Most is van bőven takargatnivaló, a gazdasági mutatószámokon kívül az IMF megállapodásig többféle is – így kézenfekvő volt, hogy minden címlapon a homoszexualitás legyen a fő téma.

Előbb arról harsogott a média, hogy a rendőrség nem adott engedélyt a mindenhol csak „melegfelvonulásként” emlegetett rendezvényre. Ettől még nem fakadnék sírva… Bevallom, nem szeretem ezt a rendezvényt, mert azt gondolom, hogy a magánügyem, hogy én kivel, mikor és hogyan bújok ágyba – és ezért rám sem tartozik senkinek a szexuális élete. Az, hogy egy embert a szexuális hovatartozása alapján ítéljek meg, részemről pont ezért kizárt! Csakhogy szeretném azt hinni, hogy egy demokratikus országban élek, ahol rendben, alkoholt csak akkor lehet vásárolni, ha elmúltunk 18 évesek, de ezt leszámítva azonban nemre és nemzetiségre, vallási- és szexuális hovatartozástól függetlenül egyenlően rendelkezik felettünk a törvény. Vagy tévednék?

Most például az a kérdés, hogy le szabad-e záratni az Andrássy utat egy rendezvény kedvéért. Mert ha igen, akkor nem értem a rendőrség 13 oldalon keresztül részletezett elutasítását! Ha pedig nem, akkor nem értem, hogy lehet ott máskor Békemenet vagy más tüntetés, esetleg futóverseny, vagy bármi más rendezvény? Az nem zavarja a közlekedést vagy a minisztériumok megközelíthetőségét?

Szerencsére az emberek mindig kaphatók egy kis „buzizásra”, aminek még az egekbe szökött tojásárak sem tudnak gátat vetni. Persze, addig sem kell szembenézni azzal, hogy mit tehetnének esetleg ők másképp jobb sorsuk érdekében, és remek levezetése az indulatoknak, ha Orbán vagy Matolcsy helyett találhatunk valakit, akit még meg merünk dobni a tojással.

Vevők voltunk hát a címlapra, a „helyzet” azonban, amelyről figyelmünket terelni kell, valószínűleg nem javulhatott. Így próbálkoztak némi kis parlamenti zsidózással, csakhogy kellő zajban éljünk, de lássuk be: fradi-újpest meccseken szocializálódott lelkünknek ez már el sem éri az ingerküszöbét. Hát jöjjön újra egy kis melegség: ezúttal a Jobbik egy képviselője bocsátotta vitára pártjának azt a törvényjavaslatát, amely szerint  „aki más azonos nemű személlyel folytatott szexuális kapcsolatot (fajtalanság) illetve egyéb más szexuális magatartászavart nagy nyilvánosság előtt népszerűsít”, az alaphangon három év letöltendő börtönbüntetést kapjon.

Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Szerencsére még a koncentrációs táborok, vagy más homo-dutyik vizionálása előtt kitört belőlem a röhögés. Mivel ők ezt komolyan is gondolják – és talán mert néha tényleg irritáló, hogy a „támogass és kuss” jegyében minden amerikai filmben minden kisebbséget fel kell vonultatni – elképzeltem ennek megvalósítását. Felvonulást legfeljebb Baracskára engedélyeznek, de – az imént már említett oknál fogva – kitiltásra kerülne minden amerikai film, a Philaderphiától a Vészhelyzetig. Legalább fellendülhetne a magyar filmipar talán, és lelki szemeimmel azt is látni véltem, hogy örülnek majd a gimisek, ha megtudják, hogy a számukra amúgy is érthetetlen ókori irodalom kisebb lesz egy fejezettel: Szapphót tutti száműzik belőle. Az olaszok már nem fognak ennyire örülni, ha értesülnek róla, hogy többet nem tanulnak a magyarok Leonardo da Vinci képeiről és munkáiról. És a rádiók sem lesznek boldogok, ha mostantól nem játszhatnak a Queentől számokat, és még hosszan sorolhatnám, mennyi reformot jelentene ez a reformtörvény! Sorolhatnám a magyar neveket is, Gobbi Hildától kezdve Márkus Lászlóig (persze: a Flintstones családot is belevonva, hiszen Béni klasszikus magyar hangja Márkus volt), de azt hiszem, bőven elegendő ez így is arra, hogy belássuk: ez egy bohózat. Ami arra jó, hogy elterelje figyelmünket akár arról, hogy mi minden más történik ebben az országban, akár arról, hogy lassan már az alapvető élelmiszereket sem tudjuk megvenni.

Persze, ha nem lennénk rá „vevők”, akkor nem tehetnék meg mindezt a politikusok. Igaz, akkor nehezebb lenne kisebbségvédelem címén további milliókat zsebre tenniük – lássuk be, nekik jó ez így! Mi is lenne velük, ha hirtelen nem a másságot, hanem az embert akarnánk elfogadni? Azt javaslom, ágyba továbbra is lehetőleg azzal bújjunk, akivel testünk-lelkünk diktálja, de a politikusoknak – inkább ne dőljünk be!