Egy mázlista életútja - Schmitt Pál

Jókor lenni jó helyen – talán ez lehet a titka… És persze a jó kapcsolatok! Ha mindez megvan, garantált a siker és a nyugodt aggkor. Legalábbis Schmitt Pál részére biztosan.

Még javában bombáztak, amikor 1942-ben megszületett. Családja Németországból érkezett Budafokra egy évszázaddal korábban, és viszonylag keveset beszél róluk. Apja orvos volt, anyjának maga is doktori címet ígért – mint azt mostanában megtudhattuk. A „Mackós suliba”, azaz a Németvölgyi Általános Iskolába járt, ahol már tudhattak valamit, mert „büszkeségeik” között már doktori cím nélkül említik…

13 évesen kezdett előbb három-, majd öttusázni, de az úszás és a lovaglás nem passzolt hozzá – így maradt a vívásnál. Kétszeres olimpiai bajnok (1968, 1972), igaz, mindig csapatban, tartalékként. Nem akarom kisebbíteni címét, mert egy olyan csapatban, amely neki megadatott, ott tartaléknak lenni is dicsőség!

1965-66 nagyon meghatározó volt az életében. Ekkor lett először válogatott sportoló és ekkor szerezte meg diplomáját is, a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen – ahonnan friss diplomásként egyenes út vezetett számára az Astoria Szálló üzletvezető helyettesi székébe. Annak ellenére, hogy korábban disszidálni akart, mert – állítólag származása miatt – nem vették fel az orvosi egyetemre. A Duna parti és a belvárosi szállodák akkoriban több szempontból is kiemeltek voltak: részint az idetévedő külföldiek megfigyelésében, és – talán pont nekik köszönhetően – a (természetesen nem létező) hivatásos prostitúció melegágyaként is funkcionáltak egy olyan korban, amelyben a párt engedélye nélkül talán a Nap sem kelt volna fel… Így azt gondolom, ha Schmitt Pál valóban személyes okokból nem nyert felvételt az orvosira, akkor igen tisztes jutalommal vigasztalták. Érdemtelenül azonban ilyen pozícióba senki nem került!

Bár egy olimpikon életét a felkészülés határozza meg, és ő három olimpián is részt vehetett, ez mellett maradt ideje családalapításra és karrierépítésre is. Az Astoriában egészen az igazgatóhelyettesi székig jutott, és harmadik gyermeküket várták feleségével, a szintén olimpikon Makray Katával. A montreali felkészülés azonban nem volt túl sikeres, élete harmadik olimpiája nem hozott érmet. Rá félévre fel is adta sportkarrierjét. De annál nagyobb sikert aratott a család a televízióban – a TV-tornában hétről hétre a szemünk láttára cseperedtek a gyermekek. Tényleg édesek voltak!

Ha egy szekér beindul, akkor nagyon fut: 1980-ban az Astoriából átkerült a Fórum Hotelhez, amelynek akkoriban csodájára jártunk. Modern volt, és gyönyörű és elérhetetlen… Az efféle zsírosabb pozíciókat azonban csak párthű emberek láthatták el, és kihalással lehetett örökölni őket az arra érdemeseknek. Nos, neki ezen a téren sem volt gondja… Ahogy egy interjúban elmondta: Németh Imre halálával örökölte a Népstadion és Intézményeinek igazgatói székét (aminek kis szépséghibája, hogy mindez szintén 1980-ban volt és Németh Imre 1989-ben halt meg), Csanádi Árpád elhunytával pedig egy MOB főtitkári címhez jutott, no meg egy NOB és egy OTSH kinevezéshez.

Így köszönt rá az 1984-es év, amikor a szovjetek ragaszkodtak egy ügynökük jelenlétéhez az olimpiai delegációban, amitől az amerikaiak inkább eltekintettek volna. És bár utóbbiak ezen kívül mindent megtettek, és költségvetésük harmadát a biztonságra költötték – a szovjetek a biztonság hiányára hivatkozva nem indultak a Los Angeles-i Olimpián. Ez drámai fordulat volt a mi sportolóinkra nézve, mert hiába voltunk a legvidámabb barakk, és hiába készült már mindenki az utazásra: utolsó tagállamként Magyarország is szolidáris lett a Szovjetunióhoz, itthon maradtunk. Ehhez persze kellett egy szavazás, csakhogy Schmitt Pált a NOB széke az Olimpia mindenekfelett való megtartására és tisztaságára kötelezte, míg a szovjetek ajánlását követő pártutasítás a MOB részéről ennek ellentmondó döntést várt. Vagyis valamelyik széke veszélyben lett volna, ha nem hozza meg azt a zseniális fordulatot, hogy pont aznap, mikor a szavazás történt, épp Szófiában tárgyalt a bolgár sportvezetőkkel. Talán épp a doktorijához gyűjtött anyagot…

Diplomáciai érzéke később is nagy sikert aratott: a rendszerváltást követően több országban is teljesített nagykövetként szolgálatot. Az 1992-es év azonban megint egy különleges esztendő volt életében. Kitüntették a  Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével! És gőzerővel szervezte az olimpiát Barcelonában. Ennek kapcsán még némi sajtóafférral is meg kellett küzdenie: többen támadták, amiért díszvendégként utaztatta ki azt a Buda Istvánt, aki az 1984-es olimpiai távolmaradást olvasta be a rádióban. És aki – a rossznyelvek szerint – már annyiszor biztosított hátszelet Schmitt Pálnak…

Egy ilyen izgalmas évben kellett ráadásul megvédje doktori címét is az akkori TF-en, amelynek „Summa Cum Laude” tett eleget, és amely köztársasági elnöki kinevezésének végét is okozta. Hát csoda, ha csak úgy összevágta?

A törvénnyel már korábban is került összeütközésbe: 22 évesen friss jogosítványosként okozott közúti balesetet – de a kellő mennyiségű enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta 4 hónapnyi börtönnel, 3 évre felfüggesztve. A másik „cikis” korszaka 1980-81 környéke, amely még saját életrajzaiban is ellentmondásos. De az biztos, hogy sporttársát és munkatársát igen keményen vették elő akkoriban „vesztegetés és deviza-bűncselekmény elkövetése” miatt, míg róla eltűnt minden anyag. Ki sem hallgatták, talán nem is létezett. Talán.

A sportdiplomácia mellett a nagyköveti feladatok úgy tűnik, nem voltak elegendőek számára. A NOB akkori elnökének, Samaranch-nak székére azonban hiába pályázott: a lehetséges 120-ból első körben 11, majd csupán 6 szavazatot kapott. Ez valószínűleg rosszul esett neki. Itthon is újabb kihívásokat keresett és felajánlotta szolgálatait az MSZP-nek, az 1994-es budapesti főpolgármesteri címért, de ez sem jött össze. 2002-ben ezért – hivatalosan – független jobboldaliként próbálta újra, aminek köszönhetően Kovács László visszahívta nagyköveti posztjáról. Demszky azonban túl nagy falat volt neki.

Látszólagos függetlenségét is feladva belépett hát a FIDESZ-be, ahol előéletétől függetlenül pillanatok alatt az alelnöki székben találta magát. Innen lett 2004-ben Európa parlamenti képviselő, majd 2010-ben az Országgyűlés elnöke, végül 2010 júniusától a Köztársaság elnöke.

Ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Az első elnök volt, aki semmit nem kérdőjelezett meg, amit a Kormány elé tett, azt alá is írta. Hiába voltak ezek a törvények hazai- és nemzetközi porondon, vagy a közvélemény szerint is erősen megkérdőjelezhetőek – benne nem volt kétely. Az is vitathatóvá tette kinevezését, hogy zászlajára tűzve a magyar nyelv védelmét, sorra követte el a nyelvi – hmm – bakikat! Vagy, ahogy az erkölcsről prédikálva reagált a doktori munkájának elbírálása során. Rajta kívül mindenki hibás volt, pedig azt nehéz nem észrevenni, ha be kell adnom egy önálló munkát, és annak minden részét valahonnan összeszedem…

Az egyenességét azonban korábban is nehezen fedeztük fel szavain kívül. Jó példa erre egy korábbi kijelentése, mely szerint, ha egy olimpián doppingügy lesz, azonnal lemond. Aztán jött a sötét emlékekkel teli Athén, ahol nem egy, hanem 5 ügy lett egyből, ő mégis maradt. Engem azonban sokkal jobban zavart, hogy míg ő most elvárná az ártatlanság vélelmét (vagy ahogy ő nyilatkozta: védelmét), addig sportolóink semmiféle támogatást nem érezhettek a részéről sem. Természetesen nem azt vártam tőle, hogy védje a doppingoló, ezáltal országát is lejárató sportolókat, de elvártam volna tőle, hogy sportdiplomataként ott legyen mellettük, amíg meg nem győződik azok valódi bűnösségéről.

Talán ezt sérelmezte két évvel később Gyárfás Tamás is, aki mindent elkövetett, hogy elmozdítsa helyéről Schmitt Pált. Olyannyira, hogy kihátrált mögüle a FIDESZ is. Ő azonban a helyén maradt. Szeretném hinni, hogy ez a magyar sportéletnek jó döntés volt – de ismerve annak helyzetét: van bennem kétely.

Egy feleség, két aranyérem, három gyerek, négy unoka, öt karika – nyilatkozta a 2010-es választások után. Gondolom a HATalom lenne a következő, de úgy tűnik, ettől most megfosztották: ami Gyárfásnak nem ment, azt a HVG megcsinálta. Schmitt Pál megbukott. És nem csak mint köztársasági elnök, hanem elsősorban mint ember. Persze lehet, hogy csak nem volt már rá szükség…

Koppány, a király - Interjú Földes Tamással

Éjszaka van, de most is épp próbálni készül. Én is: megpróbálom elrabolni őt, amíg beáll a zenekar. Állandóan játszik, volt Johny és Leopold Mozart, Lőrinc barát és Perc úr. Szerepeit még hosszan sorolhatnám – nekem az Elisabeth Luchienijeként lett nagy kedvencem. Három felnőtt gyermek édesapja – jelenleg az Operettszínház művésze: Földes Tamás.

- Operettekben, musicalekben gyakran látlak, de itt most dobok és gitárok várnak rád tettre készen. Vagy rossz helyen járok?

- Nem, ez itt a SonettoRock nevű formáció, akikkel jelenleg a Színházak éjszakáján készülünk fellépni.

- A hangolásból ítélve nem a Csárdáskirálynőből hallunk majd részleteket…

- Valóban nem! Ezen az estén egy titkos szenvedélyemnek, a rockzenének hódolok színésztársaimmal és fiaimmal, akik szintén játszanak a zenekarban. A repertoár pedig saját verseimből lett összeállítva.

- Tehát ismét egy újabb oldaladat mutatod be a közönségnek. De ha már bemutatás: ezekben a napokban egy másik bemutatóra is készülsz, ha jól tudom. 12 év után – első alkalommal kőszínházban – az Operett színpadán lesz látható a Veled uram!

- Így igaz, március 30.-án lesz a premier, és egy teljesen más hangulatú, kibővített, színházi körülmények közé igazított előadást láthatnak majd a nézők Kero vezetése mellett, Somogyi Szilárd rendezésében.

- Amelyben – bár zenés pályád elején Koppányként ismertünk meg – most épp István királyt játszol. Érdekes kettősség… 

- Prózai színészként kerültem a pályára, Koppány volt az első zenés szerepem, és ennek a szerepnek köszönhetem, hogy beleszeretettem a zenés darabokba. Koppány személyisége akkoriban nem állt távol az enyémtől: fiatal voltam és lázadó, könnyű volt magaménak érezni a szerepet. Mostanra azért már másképp látok dolgokat, többet tudok a világról.

- Vagyis megérett benned a bölcs államalapító…

- Talán igen. Más szemmel látom már a világot, tapasztaltabb vagyok. Mára jobban tudok azonosulni Istvánnal, aki megalapított egy országot.

- Kettős szereposztásban adjátok elő a darabot, Sasvári Sándorral. Bródy János a próbák után azt nyilatkozta, hogy két egyaránt nagyszerű, de teljesen más előadást volt szerencséje látni. Miben különbözik a két István?

- Ezt nem tudom megmondani. De Sasvári Sándornak eleve olyan a kisugárzása, amiben van valami fenséges – és ezt ő remekül bele tudja vinni István király szerepébe.

- Azt gondolom, könnyű dolga van, hiszen ő régóta mindenki szemében István, a király. De milyen a te Istvánod?

- Bölcs és megfontolt, de már meg meri kérdőjelezni korábbi döntéseinek helyességét! 

- Ha jól számoltam, csak ebben a hónapban kereken tíz darabban láthatnak a nézők. Mégis nagyon keveset hallunk rólad. Szándékosan kerülöd a médiát?

- Nem kerülöm, csak nem kereszteződnek útjaink. Teszem a dolgom, és tulajdonképpen arra a mai értelemben vett közszereplésre nem is vágyódom. Úgy érzem, a közönség így is szeret, és nem azért, amit írnak vagy mondanak rólam, hanem elsősorban azért, amit csinálok. És ez nagyon jó érzés!

Épp megköszönném, hogy hagyta magát egy kicsit elrabolni, de már jönnek is érte a többiek: mindjárt éjfél és nyakukon az előadás – nem lehet lazsálni. Hallgatom, ahogy énekli azokat a gondolatokat, melyek lelke legmélyéből jöttek elő és közben nézem, amint csillogó szemmel irányítja fiait – egyszerre sugárzik belőle a szeretet, a büszkeség és egy kis féltés. Hirtelen István királyunkat vélem látni benne, midőn végigmérte tekintetével az általa megalapított hont. Azt hiszem, Istvánként is Földes Tamás lesz a király!

Snitt, Pál! - avagy: Amikor a méltóságnak nincs méltósága

Plágium. Ezt állapította meg a bizottság (ex dr.) Schmitt Pál doktori címét eredményező dolgozatára. Mondom ex – hiszen egy másik bizottság úgy gondolta, ez azért még sincs így rendjén és visszavonta a doktori címet. Ennyi. Ennyi?

Talán már mindenki érezte a suliban – mondjuk egy matek dolgozat közben – hogy semmi nem jut eszébe, jó lenne lemásolni a padszomszéd feladatait. Aztán volt, aki élt vele, de volt, akit visszatartott valami – legyen az neveltetés vagy a tanárjának szúrós tekintete, esetleg a csalásért kapott elégtelen. Akik mégis bűnbe estek, azok között volt, akinek sikerült, és volt, akire lesújtott a következmény. Mert az mindig volt. Szerencsés esetben csak elvették a dolgozatát, és nem folytathatta, de általában elégtelennek is minősítették az illető tudását. Mert csalni bizony nem ildomos. Ráadásul – ahogy a nóta mondja – „Aki hazudik az csak, aki hazudik, az lop! Hazudni, csalni csúnya dolog!” No, igen…

Csakhogy úgy tűnik, ami a matek órán ártalmatlan, de mégis üldözendő csalás, az nagyban elkövetve már bocsánatos vétség. Sőt! Nem is az a vétkes, aki elkövette, hanem az, aki nem vette észre a csalást, és elfogadta a dolgozatot. Legalábbis ez derült kis a plágium-bizottság – mert nekünk ilyenünk is van ám – vizsgálati jegyzőkönyvéből. Még azt is megtudhattuk, hogy „akkoriban ez elfogadható volt”. Engem meg ráz a hideg: ez azt jelenti, hogy azok a tisztességesnek vélt orvosok, jogászok, tanárok, mérnökök, akik akkoriban végezték felsőfokú tanulmányaikat, és koruknál fogva most vannak igazán felelős beosztásban, azok nem is szaktudásuk, hanem másolási képességeik alapján nyerték el tudományos fokozataikat? Mert ezzel nem kevesebbet állítanak – miközben én ezt mindegyikük nevében szeretném visszautasítani!

„Olyan személyt jelöltem köztársasági elnöknek, akit a következő néhány év munkájának szempontjából a legalkalmasabbnak ítéltem” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök, kicsit ironikusan: a bolgár tengerpart mellől, amikor 2010 nyarán támogatásáról biztosította (akkor még dr.) Schmitt Pált. Valóban ő lenne a legalkalmasabb? Szomorú ez országunkra nézve…

Nem a TF-es diplomamunkájának köszönhetően nyerte el ezt a címet, hanem egyéb kvalitásai miatt – nyilatkozta az üggyel kapcsolatosan. Talán ez volt az egyetlen összetett mondata ebben a témában. És egyetértek vele: attól hogy valaki nem doktor, még lehetne a legtiszteletreméltóbb, legalkalmasabb köztársasági elnöke az országnak. Csakhogy semmi nem változtat azon, hogy csalt, hazudott! Ő, az ország legelső embere! Milyen erkölcsi mérce kell ennek az elfogadásához?

Próbálom felfedezni, mik lehetnek azok az egyéb kvalitások, amelyek a történtek ellenére is pozíciójában tartják. Hitvallásában a magyar nyelv fontosságát és az ifjúság védelmét jelölte meg legfontosabb célkitűzéseként. Nos, a határmenti kis falucska vendéglőjében büszkén őrzik nyelvi emlékeit, ahogy több beszédjében is igazi remekeket nyújtott át szeretett népének – talán azért, hogy így ne! Sajnos azonban ezt nem tette hozzá… így igen kellemetlen poénoknak tette ki magát és intézményét. Az ifjúság védelmét egy ilyen csalással a háta mögött – ezt inkább nem is részletezném. Utoljára ilyen követendő jó példát az az ifjúsági miniszter állított gyermekeink elé, aki a titkárnőjét helyezte a ceruzatartója mellé…

Azt is mondta az elnök úr, hogy ő bizony, ha kell, szembeszáll bárkivel, akár presztízsét is veszti, de a demokráciából és az alkotmányosságból nem enged. Ehhez képest sorra születnek azok a hazai- és nemzetközi berkekben egyaránt nagy felháborodást kiváltó törvények, amelyeket eddig csak egyetlen ember nem kérdőjelezett meg sohasem: ő. Szemrebbenés nélkül sorra írta alá mindet, néha még arról sem meggyőzve minket, hogy egyáltalán elolvasta…

Elnök úr! Én úgy lettem nevelve, hogy tiszteljem azt, aki vezet, még akkor is, ha nem értek egyet vele. Én megpróbáltam… De ön ezt lehetetlenné teszi! És ezzel nem csak magát, hanem az ön által betöltött tisztséget is lejáratja. Ha van még önben egy csepp méltóság, akkor mondjon le! Ha semmi másért, csak hogy mi szülők, tiszta lelkiismerettel nézhessünk az ifjúság szemébe, miközben arról papolunk, mekkora bűn, mennyire csúnya dolog csalni.

Ennyi volt. Snitt!

Startra készen

Naná, hogy minden ilyenkor jön közbe! Szól a telefon, nincs meg a kabátom, és a gyerek leckéjét is meg kellene még néznem – pedig lélekben már a szerkesztőség (sokkal inkább: A Szerkesztőség) asztalai között bolyongok.

Napok óta nosztalgikus eufória uralkodik rajtam! 3-4 éves korom óta mindig együtt éltem valamilyen formában az újsággal. Egy újságos pavilonban nőttem fel, ott tanultam – négy éves fejjel – írni, olvasni és számolni! Legendák vettek körül Alfonzótól Zenthéig, akik csak tőlem voltak hajlandóak megvenni az Esti Hírlapot. És a pavilon polcain heverő színes újságok ezerféle varázslatos világot tártak elém, újra és újra elbűvölve!

És most, küszöbén életem egy újabb fejezetének épp arra készülök, hogy egy igazi szerkesztőségi látogatásra menjek, méghozzá a legnagyobbak egyikébe!

Természetesen már négyre ott akartam lenni, hogy első legyek! És az is természetes, hogy minden közbe jött! De a királyfi szerint Csipkerózsikát is megérte megmenteni, hát hősiesen vagdaltam az akadályozó tüskéket!

Öt perc múlva 5 óra – lestem aggódva a Blaha Lujza téren. Végszóra, de pont beesek! Rohanás, néhány kibicsaklott boka, mindjárt itt a cél – nem, valami nem stimmel! Ellopták! Hova lett a szerkesztőségem??? Hopp, egy biztonsági őr! Nem tud semmit, de kedvesen mosolyog: valaha volt itt valami Népszabadság ház…

Kétségbe esve keresem Susan helyett a telefonomat… És akkor egyszerre csak megvillan fejem felett a fény: hirtelen egy egész baromfiudvarral szembesültem! Hülye liba és vén tyúk lehettem egyszerre, egy időben! Mert ha a magamfajtának valaki Corvinról és plázáról beszél, hozzátéve a szerkesztőség szót, belekeverve a vezető napilapok nevével, akkor az hozzám hasonlóan a Blaha Lujza teret veszi célba!

Káromkodási szókincsem újabb gyöngyszemekkel bővült, miközben átfutottam a Futó utcába!

Utóirat helyett: az újsághoz tartozó jellegzetes poros szagnak nyoma sem volt. Mindenhol számítógépek villogtak felém! Megilletődve léptem át a szerkesztőség küszöbét, ahol egy 5 forintos vigyorgott rám! Az első fizetésem. Megérkeztem!

Almás fagyi

Itt a tavasz, csodás az idő! – Kimehetnénk a meccsre! – hangzott el az ötlet, és pár perc múlva a fiúk már lelkesen készülődtek! Egy ideig nem jártak meccsekre, egy elvesztett bajnoki cím a debreceniek ellen – ez volt az utolsó, amit családi programként jegyeztünk ebben a kategóriában. Rossz emlékű meccs volt, nem csak a végeredmény miatt!

Most azonban névre szóló szurkolói kártya van, és elvileg szigorú rend! A jegyár még akkor is borzalmas, ha figyelmen kívül hagyjuk a magyar foci színvonalát, de mivel apa és fia kettesben is igénybe veheti a családi kedvezményt, így nem annyira vészes a dolog.

No, ezzel kezdődött az első fricska: a családi jegy „elfogyott”! Ez számomra kissé meglepő volt, mert csupán életkori megkötés szerepel mindenhol, és 3 szektorba is lehet váltani ilyen kedvezményes jegyet. Kis morgás, de már ott vannak, hát legyen a drágább. Furamód ugyanabba a szektorba. És még furább később szembesülni, hogy bár rangadó mérkőzésről van szó, azért elég hézagos a lelátó! Nem állítom, hogy a családosokkal sokkal többen lennének, mégis bosszant! És nem is a pénz miatt…

Mindegy, a fiúk bent vannak – én pedig itthonról követem az eseményeket. Ám ott nem szerepel az a kis szurkolói meccs, ahol ismét nem a labda kapta a főszerepet. Ez már nem is hír! Csak én aggódom… Remélem, ezúttal ép bőrrel, és lehetőleg a menekülés élménye nélkül térnek azért haza!

Hajrá Fradi! Zengi a lelátó… Mindenhol zászlók lengenek. Közben magamban mulatok: nagyon ifjú még ez a B-közép! Mert miközben a Fradit élteti, bőszen lengetve hozzá az Árpád-sávos lobogót, addig nem is gondolják végig, hogy pár évvel ezelőtt a piros fehér bizony még a Kispest színe volt!

Csakazértis!

– Ez egy marhajó hét lesz! – nyugtáztam valamikor hajnalban, a naptárbejegyzéseimet böngészve… Erre a következő pillanatban leszakadt a mennyezet! Már ekkor rájöhettem volna, hogy valami nem stimmel… Szerencsére nem lett baja senkinek, leszámítva, hogy frászt kaptunk kisebbik lányommal, akinek szinte a fején landolt a plafon! Reggel lett, mire megnyugodtak a kedélyek, így kissé álmosan kezdtem szakembert kajtatni, biztosítót értesíteni, káromkodási szókincset fejleszteni…

A szerelő persze abban az egy órás időtartamban érkezett, amikor kifejezetten kértem, hogy ne akkor jöjjön, mert programom van. – Semmi gáz! – nyugtattam magam. Az élet szép, én pedig mindjárt indulok, hogy életem első igazi, nulláról megszervezett riportját elkészítsem egy számomra teljesen ismeretlen személlyel! Buli, nem? Az!

Legalábbis az lenne – csakhogy nem jött el! Ott ácsorogtam a megbeszélt helyen, a Duna Plaza liftjénél, a vállam majd leszakadt a fotótáskától… A telefonom szinte folyamatosan csörgött, hol a lányom hívott, hol a szerelő, de én mindezek ellenére türelmesen vártam a nagy találkozást – de hiába!

– Talán másik liftre gondolt? – kezdtem aggódni. Futósprint magassarkú cipőben, fotótáskával egyensúlyozva. A másik liftnél sincs. A többi emeleten se. – Talán elkerültük egymást? – tanakodtam.

A külső szemlélődők – így ebédidőben volt néhány – számára feltehetően roppant szórakoztató jelenség lehettem. Mint valami eszelős, próbáltam a lehető leggyorsabban eljutni a pláza egyik végéből a másikba, közben folyamatosan szintet váltogatva, és gondosan végigvizsgálva az étkezők asztalait, a padokat! Semmi.

– Kérjünk telefonos segítséget! – jutott eszembe a mentőöv. Csakhogy ez nem a Vágó műsora, így ez sem volt egyszerű. Mert alanyommal vezetékes telefonon egyeztettem a találkát, ott azonban már nem értem el. Aki esetleg tudná a mobilszámát – na, őt sem értem el.

Alapvetően türelmes ember volnék, csakhogy amíg én ezt a fura táncot jártam a plázában, addig lánykám egyedül küzdött a szakember szakkifejezéseivel. Ráadásul az ő szobája volt érintve, ezért benne mélyebb nyomott hagyott az éjszaka izgalma. Szóval idő – na, az nem volt! Rohannom kéne vissza… Már csak a leadási határidő miatt is, hiszen alig pár óra áll rendelkezésemre, ami alatt még meg is kéne írjam az interjút.

Hogy nincs alanyom? És? Mennyezetem sincs… mégis van lakásom! Délután pedig műhely lesz, nem mehetek üres kézzel!

És vegye mindenki tudomásul, hogy akkor is marhajó lesz ez a hét! (Remélem, nem szakad le a plafon!)

Összefogás magyar módra

Üresen kongott az Aréna az Összefogás koncertjén

Csökkentsük bulival az államadóságot! Ez lehetett a célja annak a nagyszabású jótékonysági koncertnek, amelyet vasárnap rendeztek meg a Papp László Budapest Sportarénában. A fellépők között Tóth Verát, Caramelt, vagy L.L.Juniort épp úgy megtaláljuk, mint Török Ádámot, Szakcsi Lakatos Bélát vagy Mészáros Árpád Zsoltot. Amit ellenben hiába is kerestünk ezen az estén – az sajnos a közönség volt!

Összefogás, jótékonyság, buli! – ígérték a szervezők, de sajnos mindezekből semmit nem sikerült megvalósítaniuk. A teljes nyereséget, azaz a 2012 Ft-os jegyek bevételét a művészek tiszteletdíjával együtt – némi technikai és jogdíjköltség levonása után - az Összefogás az Államadósság Ellen Alap számlájára készültek átutalni, hogy ezzel is csökkentsék hazánk hatalmas deficitjét.

Jól csengő terv, bár nekem vannak azért fenntartásaim. Az államadóság 21 426 milliárd forint körül jár, a bevétel a legoptimálisabb esetben is 25 millió forint lehetett volna. Ebből még cirka 5 milliót elvisz a technika, vagyis teltházas koncert esetén 20 millió forinttal lehetett volna jobb az államkassza pillanatnyi helyzete. Ezek már olyan hatalmas számok, amelyeket átlagember átlagagya többnyire felfogni sem képes, de próbáljunk meg elképzelni egy egész iskolának szánt mákostészta-mennyiséget, amelyre csupán egyetlen szem mákot darálunk meg… Lássuk be: nem lesz számottevő!

Arra azért mindenképp jó lett volna a rendezvény, hogy az összefogás szükségét tudatosítsa az emberekben. Mert ez az, ami nagyon nem megy nekünk! Ez talán még a pénzügyi haszonnál is fontosabb. Azt hiszem, István király és Koppány harca óta tart országunkban a megosztottság, vagyis nem túl jók az esélyeink a változásra. Széthúzás. Ennek köszönhetően kaptunk már bő 150 évnyi török uralmat, némi osztrák monarchiát, vesztettük miatta egy fél országot és még hosszan sorolhatnám, de ez nem történelemóra, és már ennyi is elég kellene legyen ahhoz, hogy belássuk: amíg mi egymás torkának esünk, addig mindig lesz egy farkas, aki felfalja a vacsoránkat és mi pedig éhendöglünk!

Kell a jótékonyság, mint egy falat kenyér! Kell az országnak, mert már nincs hova húzni a nadrágszíjat. És kell a fellépőknek, mert ők is itt élnek, és ha ezért nem is lesz most zsíros gázsi, de azért nehéz időkben kincset ér minden reklám. Jótékonysági koncerten fellépni ráadásul nem csak jó „píár”, hanem egyúttal kipipálhatják a „jót cselekedtem” rubrikát is! Nem utolsó sorban azért a hazai művészek pályáján a hazai csúcs: tisztes tömeg előtt fellépni az Arénában!

Kongó nézőtér előtt játszani… ez azonban több mint megalázó! Az ajánlat bizonyára csábító volt a művészek részére, akár jótékonykodni akartak, akár csak egy kis hírverést maguk körül. De bármi is volt a motivációjuk: a valóság csúnyán keresztülhúzta számításukat! Kezdődött mindjárt azzal, hogy a megbízáskor szó sem volt politikai eszmefuttatásokról a számok szünetében. Ez néhányukat felháborított – lássuk be: jogosan! –, mert voltak, akik tényleg hittek abban, hogy egy jó célért lépnek színpadra. És igen, akadt olyan is, aki ettől a közreműködésétől azt is remélte, hogy lehetősége lesz kicsit „helyezkedni”, közelebb kerülni a tűzhöz… De csak az üres lelátók és egy körtáncra elegendő közönség maradt!

Kétszáz néző – négyszázezer forint bevétel! Ennyit sikerült megvalósítani a gigabulinak szánt rendezvénytervből. Azt gondolom, hogy az Arénában egy közepesnek mondható amatőr zenekar is több embert vonultatna fel! „Nem volt elegendő felhajtás, nem állt mellénk a média” – panaszkodik utólag a szervező. Lehet, hogy van benne némi igazság, de akárhogy is nézem: a média jelenleg kellően jó kezekben van ahhoz, hogy csupán ez is szervezés kérdése lett volna… Így azonban hiába a csúcs-szuper technika, a hírverés – marad az, hogy ennyi ember előtt játszani ezen a helyen: több mint kínos! És hogy a várt 20 milliós adósságcsökkentés helyett közel 5 millióval sikerült megnövelni azt! Ez mellett már igazán eltörpül, hogy a rendezvény kapcsán adott interjúkból kiderül: a fellépők többsége még a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztába. Ez azonban bocsánatos bűn, hiszen – a közönséggel ellentétben – ők legalább eljöttek!

A kormányzat azonban nem bocsát meg! Bár – farkába harapó kígyóként, hiszen ez az intézkedés kifejezetten csökkenti a költségvetés bevételét – az Összefogás Alapba befizetett összeget adókedvezménnyel honorálja a Kormány, és ezzel nyíltan felvállalja a kezdeményezést – a koncert csúfos bukása után igyekszik a közönséghez hasonlóan távol maradni az eseménytől! Talán ha majd a köztévén történő vetítéskor csengenek az SMS-es felajánlások és „csengetnek” az adakozók, akkor a kormányzati szervek is megenyhülnek majd! Ha csak az emberek nem a Való Világ győzteseire tartogatják mobiltelefonjukat… De legalább érte talán még képesek az összefogásra!