Csakazértis!

– Ez egy marhajó hét lesz! – nyugtáztam valamikor hajnalban, a naptárbejegyzéseimet böngészve… Erre a következő pillanatban leszakadt a mennyezet! Már ekkor rájöhettem volna, hogy valami nem stimmel… Szerencsére nem lett baja senkinek, leszámítva, hogy frászt kaptunk kisebbik lányommal, akinek szinte a fején landolt a plafon! Reggel lett, mire megnyugodtak a kedélyek, így kissé álmosan kezdtem szakembert kajtatni, biztosítót értesíteni, káromkodási szókincset fejleszteni…

A szerelő persze abban az egy órás időtartamban érkezett, amikor kifejezetten kértem, hogy ne akkor jöjjön, mert programom van. – Semmi gáz! – nyugtattam magam. Az élet szép, én pedig mindjárt indulok, hogy életem első igazi, nulláról megszervezett riportját elkészítsem egy számomra teljesen ismeretlen személlyel! Buli, nem? Az!

Legalábbis az lenne – csakhogy nem jött el! Ott ácsorogtam a megbeszélt helyen, a Duna Plaza liftjénél, a vállam majd leszakadt a fotótáskától… A telefonom szinte folyamatosan csörgött, hol a lányom hívott, hol a szerelő, de én mindezek ellenére türelmesen vártam a nagy találkozást – de hiába!

– Talán másik liftre gondolt? – kezdtem aggódni. Futósprint magassarkú cipőben, fotótáskával egyensúlyozva. A másik liftnél sincs. A többi emeleten se. – Talán elkerültük egymást? – tanakodtam.

A külső szemlélődők – így ebédidőben volt néhány – számára feltehetően roppant szórakoztató jelenség lehettem. Mint valami eszelős, próbáltam a lehető leggyorsabban eljutni a pláza egyik végéből a másikba, közben folyamatosan szintet váltogatva, és gondosan végigvizsgálva az étkezők asztalait, a padokat! Semmi.

– Kérjünk telefonos segítséget! – jutott eszembe a mentőöv. Csakhogy ez nem a Vágó műsora, így ez sem volt egyszerű. Mert alanyommal vezetékes telefonon egyeztettem a találkát, ott azonban már nem értem el. Aki esetleg tudná a mobilszámát – na, őt sem értem el.

Alapvetően türelmes ember volnék, csakhogy amíg én ezt a fura táncot jártam a plázában, addig lánykám egyedül küzdött a szakember szakkifejezéseivel. Ráadásul az ő szobája volt érintve, ezért benne mélyebb nyomott hagyott az éjszaka izgalma. Szóval idő – na, az nem volt! Rohannom kéne vissza… Már csak a leadási határidő miatt is, hiszen alig pár óra áll rendelkezésemre, ami alatt még meg is kéne írjam az interjút.

Hogy nincs alanyom? És? Mennyezetem sincs… mégis van lakásom! Délután pedig műhely lesz, nem mehetek üres kézzel!

És vegye mindenki tudomásul, hogy akkor is marhajó lesz ez a hét! (Remélem, nem szakad le a plafon!)