Egy mázlista életútja - Schmitt Pál

Jókor lenni jó helyen – talán ez lehet a titka… És persze a jó kapcsolatok! Ha mindez megvan, garantált a siker és a nyugodt aggkor. Legalábbis Schmitt Pál részére biztosan.

Még javában bombáztak, amikor 1942-ben megszületett. Családja Németországból érkezett Budafokra egy évszázaddal korábban, és viszonylag keveset beszél róluk. Apja orvos volt, anyjának maga is doktori címet ígért – mint azt mostanában megtudhattuk. A „Mackós suliba”, azaz a Németvölgyi Általános Iskolába járt, ahol már tudhattak valamit, mert „büszkeségeik” között már doktori cím nélkül említik…

13 évesen kezdett előbb három-, majd öttusázni, de az úszás és a lovaglás nem passzolt hozzá – így maradt a vívásnál. Kétszeres olimpiai bajnok (1968, 1972), igaz, mindig csapatban, tartalékként. Nem akarom kisebbíteni címét, mert egy olyan csapatban, amely neki megadatott, ott tartaléknak lenni is dicsőség!

1965-66 nagyon meghatározó volt az életében. Ekkor lett először válogatott sportoló és ekkor szerezte meg diplomáját is, a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen – ahonnan friss diplomásként egyenes út vezetett számára az Astoria Szálló üzletvezető helyettesi székébe. Annak ellenére, hogy korábban disszidálni akart, mert – állítólag származása miatt – nem vették fel az orvosi egyetemre. A Duna parti és a belvárosi szállodák akkoriban több szempontból is kiemeltek voltak: részint az idetévedő külföldiek megfigyelésében, és – talán pont nekik köszönhetően – a (természetesen nem létező) hivatásos prostitúció melegágyaként is funkcionáltak egy olyan korban, amelyben a párt engedélye nélkül talán a Nap sem kelt volna fel… Így azt gondolom, ha Schmitt Pál valóban személyes okokból nem nyert felvételt az orvosira, akkor igen tisztes jutalommal vigasztalták. Érdemtelenül azonban ilyen pozícióba senki nem került!

Bár egy olimpikon életét a felkészülés határozza meg, és ő három olimpián is részt vehetett, ez mellett maradt ideje családalapításra és karrierépítésre is. Az Astoriában egészen az igazgatóhelyettesi székig jutott, és harmadik gyermeküket várták feleségével, a szintén olimpikon Makray Katával. A montreali felkészülés azonban nem volt túl sikeres, élete harmadik olimpiája nem hozott érmet. Rá félévre fel is adta sportkarrierjét. De annál nagyobb sikert aratott a család a televízióban – a TV-tornában hétről hétre a szemünk láttára cseperedtek a gyermekek. Tényleg édesek voltak!

Ha egy szekér beindul, akkor nagyon fut: 1980-ban az Astoriából átkerült a Fórum Hotelhez, amelynek akkoriban csodájára jártunk. Modern volt, és gyönyörű és elérhetetlen… Az efféle zsírosabb pozíciókat azonban csak párthű emberek láthatták el, és kihalással lehetett örökölni őket az arra érdemeseknek. Nos, neki ezen a téren sem volt gondja… Ahogy egy interjúban elmondta: Németh Imre halálával örökölte a Népstadion és Intézményeinek igazgatói székét (aminek kis szépséghibája, hogy mindez szintén 1980-ban volt és Németh Imre 1989-ben halt meg), Csanádi Árpád elhunytával pedig egy MOB főtitkári címhez jutott, no meg egy NOB és egy OTSH kinevezéshez.

Így köszönt rá az 1984-es év, amikor a szovjetek ragaszkodtak egy ügynökük jelenlétéhez az olimpiai delegációban, amitől az amerikaiak inkább eltekintettek volna. És bár utóbbiak ezen kívül mindent megtettek, és költségvetésük harmadát a biztonságra költötték – a szovjetek a biztonság hiányára hivatkozva nem indultak a Los Angeles-i Olimpián. Ez drámai fordulat volt a mi sportolóinkra nézve, mert hiába voltunk a legvidámabb barakk, és hiába készült már mindenki az utazásra: utolsó tagállamként Magyarország is szolidáris lett a Szovjetunióhoz, itthon maradtunk. Ehhez persze kellett egy szavazás, csakhogy Schmitt Pált a NOB széke az Olimpia mindenekfelett való megtartására és tisztaságára kötelezte, míg a szovjetek ajánlását követő pártutasítás a MOB részéről ennek ellentmondó döntést várt. Vagyis valamelyik széke veszélyben lett volna, ha nem hozza meg azt a zseniális fordulatot, hogy pont aznap, mikor a szavazás történt, épp Szófiában tárgyalt a bolgár sportvezetőkkel. Talán épp a doktorijához gyűjtött anyagot…

Diplomáciai érzéke később is nagy sikert aratott: a rendszerváltást követően több országban is teljesített nagykövetként szolgálatot. Az 1992-es év azonban megint egy különleges esztendő volt életében. Kitüntették a  Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével! És gőzerővel szervezte az olimpiát Barcelonában. Ennek kapcsán még némi sajtóafférral is meg kellett küzdenie: többen támadták, amiért díszvendégként utaztatta ki azt a Buda Istvánt, aki az 1984-es olimpiai távolmaradást olvasta be a rádióban. És aki – a rossznyelvek szerint – már annyiszor biztosított hátszelet Schmitt Pálnak…

Egy ilyen izgalmas évben kellett ráadásul megvédje doktori címét is az akkori TF-en, amelynek „Summa Cum Laude” tett eleget, és amely köztársasági elnöki kinevezésének végét is okozta. Hát csoda, ha csak úgy összevágta?

A törvénnyel már korábban is került összeütközésbe: 22 évesen friss jogosítványosként okozott közúti balesetet – de a kellő mennyiségű enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta 4 hónapnyi börtönnel, 3 évre felfüggesztve. A másik „cikis” korszaka 1980-81 környéke, amely még saját életrajzaiban is ellentmondásos. De az biztos, hogy sporttársát és munkatársát igen keményen vették elő akkoriban „vesztegetés és deviza-bűncselekmény elkövetése” miatt, míg róla eltűnt minden anyag. Ki sem hallgatták, talán nem is létezett. Talán.

A sportdiplomácia mellett a nagyköveti feladatok úgy tűnik, nem voltak elegendőek számára. A NOB akkori elnökének, Samaranch-nak székére azonban hiába pályázott: a lehetséges 120-ból első körben 11, majd csupán 6 szavazatot kapott. Ez valószínűleg rosszul esett neki. Itthon is újabb kihívásokat keresett és felajánlotta szolgálatait az MSZP-nek, az 1994-es budapesti főpolgármesteri címért, de ez sem jött össze. 2002-ben ezért – hivatalosan – független jobboldaliként próbálta újra, aminek köszönhetően Kovács László visszahívta nagyköveti posztjáról. Demszky azonban túl nagy falat volt neki.

Látszólagos függetlenségét is feladva belépett hát a FIDESZ-be, ahol előéletétől függetlenül pillanatok alatt az alelnöki székben találta magát. Innen lett 2004-ben Európa parlamenti képviselő, majd 2010-ben az Országgyűlés elnöke, végül 2010 júniusától a Köztársaság elnöke.

Ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Az első elnök volt, aki semmit nem kérdőjelezett meg, amit a Kormány elé tett, azt alá is írta. Hiába voltak ezek a törvények hazai- és nemzetközi porondon, vagy a közvélemény szerint is erősen megkérdőjelezhetőek – benne nem volt kétely. Az is vitathatóvá tette kinevezését, hogy zászlajára tűzve a magyar nyelv védelmét, sorra követte el a nyelvi – hmm – bakikat! Vagy, ahogy az erkölcsről prédikálva reagált a doktori munkájának elbírálása során. Rajta kívül mindenki hibás volt, pedig azt nehéz nem észrevenni, ha be kell adnom egy önálló munkát, és annak minden részét valahonnan összeszedem…

Az egyenességét azonban korábban is nehezen fedeztük fel szavain kívül. Jó példa erre egy korábbi kijelentése, mely szerint, ha egy olimpián doppingügy lesz, azonnal lemond. Aztán jött a sötét emlékekkel teli Athén, ahol nem egy, hanem 5 ügy lett egyből, ő mégis maradt. Engem azonban sokkal jobban zavart, hogy míg ő most elvárná az ártatlanság vélelmét (vagy ahogy ő nyilatkozta: védelmét), addig sportolóink semmiféle támogatást nem érezhettek a részéről sem. Természetesen nem azt vártam tőle, hogy védje a doppingoló, ezáltal országát is lejárató sportolókat, de elvártam volna tőle, hogy sportdiplomataként ott legyen mellettük, amíg meg nem győződik azok valódi bűnösségéről.

Talán ezt sérelmezte két évvel később Gyárfás Tamás is, aki mindent elkövetett, hogy elmozdítsa helyéről Schmitt Pált. Olyannyira, hogy kihátrált mögüle a FIDESZ is. Ő azonban a helyén maradt. Szeretném hinni, hogy ez a magyar sportéletnek jó döntés volt – de ismerve annak helyzetét: van bennem kétely.

Egy feleség, két aranyérem, három gyerek, négy unoka, öt karika – nyilatkozta a 2010-es választások után. Gondolom a HATalom lenne a következő, de úgy tűnik, ettől most megfosztották: ami Gyárfásnak nem ment, azt a HVG megcsinálta. Schmitt Pál megbukott. És nem csak mint köztársasági elnök, hanem elsősorban mint ember. Persze lehet, hogy csak nem volt már rá szükség…

Almás fagyi

Itt a tavasz, csodás az idő! – Kimehetnénk a meccsre! – hangzott el az ötlet, és pár perc múlva a fiúk már lelkesen készülődtek! Egy ideig nem jártak meccsekre, egy elvesztett bajnoki cím a debreceniek ellen – ez volt az utolsó, amit családi programként jegyeztünk ebben a kategóriában. Rossz emlékű meccs volt, nem csak a végeredmény miatt!

Most azonban névre szóló szurkolói kártya van, és elvileg szigorú rend! A jegyár még akkor is borzalmas, ha figyelmen kívül hagyjuk a magyar foci színvonalát, de mivel apa és fia kettesben is igénybe veheti a családi kedvezményt, így nem annyira vészes a dolog.

No, ezzel kezdődött az első fricska: a családi jegy „elfogyott”! Ez számomra kissé meglepő volt, mert csupán életkori megkötés szerepel mindenhol, és 3 szektorba is lehet váltani ilyen kedvezményes jegyet. Kis morgás, de már ott vannak, hát legyen a drágább. Furamód ugyanabba a szektorba. És még furább később szembesülni, hogy bár rangadó mérkőzésről van szó, azért elég hézagos a lelátó! Nem állítom, hogy a családosokkal sokkal többen lennének, mégis bosszant! És nem is a pénz miatt…

Mindegy, a fiúk bent vannak – én pedig itthonról követem az eseményeket. Ám ott nem szerepel az a kis szurkolói meccs, ahol ismét nem a labda kapta a főszerepet. Ez már nem is hír! Csak én aggódom… Remélem, ezúttal ép bőrrel, és lehetőleg a menekülés élménye nélkül térnek azért haza!

Hajrá Fradi! Zengi a lelátó… Mindenhol zászlók lengenek. Közben magamban mulatok: nagyon ifjú még ez a B-közép! Mert miközben a Fradit élteti, bőszen lengetve hozzá az Árpád-sávos lobogót, addig nem is gondolják végig, hogy pár évvel ezelőtt a piros fehér bizony még a Kispest színe volt!

Huszonkét fickó

22 fickó rohangál a fűben, miközben néhányan körbeülik és bámulják őket… - igen: ez a foci! Két csapat, amelyet jellemzően különböző egyesületek mérettetnek meg egymással. Mondanám, hogy általában a jobbik győz, de a fűben náluk nem nyuszi ül, hanem labda, és az eredményességet aszerint mérik: kinek sikerül többször eljuttatni ezt a bőrgolyót a kapunak nevezett hálós léctákolmányba. A labda pedig kerek, ezért gurul, ráadásul nem ismeri az esélyeket, sem a korábbi eredményeket – így azért mégiscsak van valami véletlenszerű a végeredményt illetően.

Persze, nem kellene itt magyarázzam, hogy mi is az a foci, és mik a szabályai, hiszen ma, Magyarországon a focihoz, a gazdasághoz és a pedagógiához mindenki ért – ami látszik is mindhárom területen! Nekem ugyan kicsit más elképzelésem van erről a játékról, mint amit a lelátókon, illetve jobbára már csak a televízió képernyőjén mutatnak. Lehet, hogy csak az idő szépíti a dolgot, de mi – igen: mi, még a lányok is, bár közülünk csak a kiváltságosak – kicsit másképp rúgtuk a bőrt! Nem volt a legújabb fejlesztésű stoplisunk, még kapu se, legfeljebb a labda. Meg mi! De szerettük, és csináltuk! És szurkoltunk, amikor épp nem pályán voltunk! Utóbbi alatt értsd: a favorizált csapat nevét, és velük kapcsolatos rigmusokat harsogtunk, maximum hangerőben és poénban támadva az ellenfelet. Nem dobtunk széket, padot, nem vertük orrba őket és nem gyújtottuk fel őket, sőt: emberi mivoltukat sem kérdőjeleztük meg, és meccs után akár közös programunk is volt.

Nem járt mindenki mindenféle egyesületbe, csak a térre, vagy ahol épp talált annyi helyet, hogy lehessen focizni. Nem tanulták a technikát, de aki bénázott, azt nem vették be a csapatba. Azért nem zavarták el, vihetett vizet, szedhetett labdát, vigyázhatott a táskára vagy figyelhette az órát. Senkit nem zavart, ha lehorzsolta a térdét, vagy a salaktól mocskos lett az egész teste. És senkit nem cikiztek, ha a nadrágján egy nagy stoppolás jelezte: az ő mamája se győzi focizó csemetéjét nadrággal!

Oké, amatőrök voltunk! De a profik is közülünk kerültek ki, és ők se csináltak mást, csak kicsit tudatosabban. És a tehetségeseknek volt átjárás. Viszonylag kevesen voltak, akik azért nem mehettek sportolni, mert a szülők nem tudnak megvenni egy mezt, vagy cipőt – hiszen ezeket a csapat biztosította. Az Aranycsapathoz pályán már nem volt szerencsém, de azért az első szerelmem Váradi Béla volt, és volt Détárink, Nagy Antalunk, Disztlünk, hogy csak a jéghegy csúcsát emlegessem… de hosszan tudnám sorolni a neveket, akik akkoriban itthon izgalomban tartották a labdarúgás szerelmeseit. Vagy a női nemet…

Most viszont… Puskás bölcsessége – mely szerint „nagy pénz - nagy foci, kis pénz - kis foci!” – mára egy kis kiegészítésre szorul: marhanagy pénz - marhanagy semmi!

Rajczi Péter a kapuba repülve megszerzi a vezetést az AC-Milan ellen
(Budapest, 2009.04.22. - Foto: Mammy)

De ne legyünk szomorúak: attól, hogy a nagyvilágban ránézésre technikásabb és szemmel láthatóan jobban megfizetett focisták űzik az ipart – attól még náluk is már rég másról szól a dolog. Foci helyett marketinget, fogadási lehetőségeket és csalásokat, divatbemutatót és isteni színjátékot kapunk bőséggel. Igaz, ez azért kétségtelenül látványosabb, mint amit szeretett fiaink produkálnak. Bár… csalni és szurkolói botrányt csinál már mi is nemzetközi szinten tudunk. Talán egyszer majd technikában is felfejlődünk, és megint labdába rúghatunk. Mert azért az mégiscsak kellene a focihoz!

Retro VB

A három szívtipró:
Mizsér Attila, Martinek János és Fábián László

Tudják, hogyan lehet néhány perc alatt sok évet fiatalodni? Én már tudom a megoldást: vissza kell repülni az időben!

Ifjúságom legszebb éveibe térhettem vissza, amikor a budapesti Aranytízbe érkeztem, hogy felidézzük az 1989-es Budapesti Öttusa Világbajnokság legszebb és legizgalmasabb pillanatait.

Az időutazásra elkísért minket a Nagy Csapat három tagja is: Fábián László, Martinek János és Mizsér Attila (Kálnoki-Kis Attila sajnos nem tudott ott lenni). Szent ég, mit nem adtam volna ezért a pillanatért bő húsz évvel ezelőtt… És most itt ültek előttem sorban!

Egy pillanatra átruccanunk a jövőbe: és megismerhetjük azokat az ifjakat, akik teljesítményükkel már megszerezték Londonba az olimpiai belépőt! Most rajtuk a világ szeme, a miénk különösen – és a jóképű és tehetséges versenyzők láttán bizton állíthatom: a mai tini lányok sem panaszkodhatnak a felhozatalra!

Majd irány a múlt, a régi szép idők! A nevezetes VB – ahol egyéniben, csapatban és a váltóban is elnyerték fiaink a világbajnoki címet – különösen fontos volt számunkra! És nem csak azért, mert egy országnyi magamfajta lány volt fülig szerelmes a fiúkba, hanem elsősorban azért, mert rendezőként is jól kellett szerepelnünk. Másrészt ne feledjük: 1989 augusztusában járunk, amikor a változás szele már érezhető volt, de Magyarországot még bizony népköztársaságként jegyezték! Vagyis külön kihívás volt sportolóink részére, hogy a szovjet csapatot legyőzzék!

Vitray Tamás Török Ferencet faggatja:
Milyen esélyeink vannak a szovjetekkel szemben?

A verseny ráadásul elég pechesen indult: a csapattagok betegen kezdték meg (és  úgy is folytatták) a versenyszámokat, és az időjárás is mintha elpártolt volna a szervezőktől, akik azonban így is emberfeletti küzdelmet vívtak, és legalább olyan jól szerepeltek, mint a versenyzők. Ma már csak mosolygunk az olyan részleteken, hogy hogyan kellett zárás után a patikától megszerezni a telefonvonalat, hogy simább legyen az élő közvetítés, vagy hogy a lövészetnél a közönség számára egy egész falat építettek az Orion TV-kből, amiket azonban nem lehetett látni szabadtéren…

Nehézségek tehát akadtak, amit csak fokozott, hogy új szabályok léptek érvénybe, változott a számok sorrendje, ember-alakúról akkor tértek át kerek lőlapra, és néhány újítást mi is adtunk hozzá – például ezen a VB-n volt első alkalommal a versenyzők hátára felfestve a nevük. Jó, azt mondjuk nem kalkulálták bele, hogy a versenyzők esetleg megizzadnak, ami a feliratot majd kicsit átrendezi, de senkinek nem volt ebben még gyakorlata, és mára ez is kedves emlék lett!

Bevallom, több mint két évtizeddel a bajnokság után pont úgy izgultam a versenyszámok bejátszása alatt, mint annak idején! Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy Mizsér Attila nem rizsázik és 3-szor 50 pontot lő, vagy ahogy Martinek János a váltóban 0:4-ről 5:4-re fordít a páston… és úgy összességében: újra átélhettem a verseny minden izgalmát!

És láttam valamit, ami akkor természetes volt, ezért talán fel sem tűnt, mára azonban jó érzéssel töltött el: a lovas számnál, ahol már majdnem biztos volt, hogy nyerünk,  jött a szovjet versenyző, és a magyar közönség – félretéve minden egyebet – a versenyzőt, a lovat, a sportolói teljesítményt tisztelve lelkesen buzdította a sportolót. Pedig: 1989-ben ez azért már nem volt kötelező!

És tényleg, mint egy mesebeli álom...!

A legszebb időutazás is véget ér egyszer és vissza kell térni a jelenbe – nem volt ez másképp most sem!  Még visszamosolygok egyet a fiúkra, akiket én is bálványoztam egykor… kicsit talán már másképp festenek, és mintha egy csepp pocak is társult volna hozzájuk – de csak többek lettek ezáltal. Méltó lezárása az estnek, hogy a katonai zenekar előadásában meghallgatjuk azt a Himnusz-felvételt, amely alatt két magyar zászlót húztak fel egyszerre a dobogó mellett. Szép volt fiúk!

Már csak egy dolog aggaszt cseppet: az elmúlt néhány évben már alig hallani róluk! Még egy évtized, és már csak azok emlékeznek majd, akik vagy az öttusa felé, vagy feléjük elkötelezettek, esetleg akiknek szívét kamaszként megdobogtatták.

Szerintem még maguk sincsenek tisztába azzal, hogy bizony ők is beírták nevüket a Legnagyobbak közé, pont úgy, mint akik előtt itt is tisztelegtek néhányszor. Ők is olyan legendák, mint azok, akikről meséltek, akik teljesítményükkel örökre bezárták magukat a köztudatba. Jó lenne, ha nem feledkeznénk el erről a következő évtizedekben, és nem csak akkor, amikor majd 102 évesen elpihennek, akkor mondanánk róluk: pedig milyen nagyszerű sportolók voltak…

Felirat hozzáadása