Ajándékajánló

Tanakodtam, mi legyen a hónap ajánlata… Könyv? Zene? Film? Így esett a választásom arra a kiadványra, amely mindhárom kérdésre igennel felel. Mert zenekarok jönnek, kormányok mennek, de: A zene marad!

Ezzel a címmel jelent meg az a kiadvány, amely a februári Hobo Blues Band Búcsúkoncertet volt hivatott megörökíteni az utókor számára. Igen, a megfogalmazás nem véletlen, hiszen a dupla lemezzel vagy DVD-vel ellátott könyvecske minden bizonnyal beírja magát a hazai rocktörténelembe. Már az a tény is erre utal, hogy a meghirdetett dátum előtt hat héttel már nem lehetett jegyet kapni a koncertre, ezért lett még egy dátum kitűzve. Vagy hogy a két Arénabeli koncerten húszezer ember volt jelen, amihez még hozzájön a két nappal korábbi – határontúliaktól búcsúzó – révfülöpi koncert többezres tömege, valamint az Aréna első napját online figyelemmel kísérő négyezer ember!

Ám van valami, ami ezeknél az igen tiszteletreméltó számoknál is fontosabb, és ami eddig senki másnak nem sikerült – és pont ez az, ami miatt így karácsony táján, ha ajánlani kell valamit, nem is találnék méltóbbat! A sokezres tömegben ugyanis együtt énekelt, tombolt, ünnepelt – kinek-kinek vérmérséklete szerint – öreg és fiatal, jobbos és balos, szegény és gazdag. Megszűntek a korlátok, a gátlások… eltűntek a kisstílű hatalmi játékok! Nem maradt más, csak a zene!

És bár a Banda elbúcsúzott, de ebben a 48 oldalas, Juhász Balázs által készített csodálatos fotókkal illusztrált könyvben – mely a Búcsúkoncerten elhangzott valamennyi szám szövegét is tartalmazza – ott lapulnak azok a korongok, amelyek az utókor felé is biztosítják majd, hogy bármi is történik: A zene marad! Dupla CD-n és DVD-n, a boltokban – és a karácsonyfák alatt.

Megrendelhető: a Hobo.hu weboldalon

Apropó: apró!

Nézegetem a december 5.-i Közlönyt… mióta naponta változnak – tegnapi hatállyal – a jogszabályok, azóta ez a kedvenc olvasmányom! 

Szent könyvünk megreformálása kapcsán, azaz az új Alkotmánynak köszönhetően megváltozott országunk neve: 2012. január 1-től Magyar Köztársaság helyett Magyarország leszünk. Nincs is ezzel semmi bajom, hacsak az a kis apróság nem, hogy ez azt jelenti: az összes kibocsátott dokumentum, igazolvány, pénz, cégtábla, intézmények bélyegzői, fejlécei… és még hosszan sorolhatnám – mind megváltoznak ennek az egyetlen kicsi passzusnak köszönhetően, tehát cserélni kell! De az a pár millió, amibe mindez kerül (és az a pár milliárd, amit majd ezért kifizetünk!) igazán nem okoz most problémát… Ne legyünk kicsinyesek: ez olyan, mint a fűszer! Apróság, de kell, mert ez adja meg az ízét a kolbásznak. Amiből majd a kerítés is épül, csak még kell néhány hasonló ízű döntés!

Nos, ez a Közlöny rendelkezik az aprópénzeink kinézetéről. Megtudhatjuk, mi lesz az új felirat, milyen információk lesznek még rajta, milyen fémből milyen arányban készüljön – és fotót is mellékel róla, hogy hogyan is fog kinézni!

Az nem derül ki, hogy mi lesz a papírpénzzel… hogy a régi pénzek érvényben maradnak-e, ha igen, meddig? De majd megtudjuk ezt is, előbb-utóbb, nem kell aggódni. Legkésőbb akkor, amikor a sarki fűszeres nem fogadja el, mert szóltak neki a bankban…

De felfedeztem, hogy a tízforintos lehet a mindenkori kormány értékmérője… A húszas az ellenzéket is tartalmazza, az ötvenes pedig minden Parlamenti pártot minősít! Hogy mi van a tízesen? Egy, nagy nulla!

Változó idők

Igazi ereklye – gondoltam, mikor kezembe került a Magyar Hírmondó Rát Mátyás által szerkesztett reprint kiadása. Ez a pozsonyi szerkesztőségben 1780-ban napvilágot látott kiadvány a magyar újságírás legelső kiadványa, amelyben – a korábbi hírlevelekkel ellentétben – már honoráriumot is kapott, akinek híre bekerülhetett a lapba.

Izgatottan forgattam hát a sárga lapokat, kicsit furcsa volt a régies stílus és nagyon szokatlan a mérete, amely a mai napilapszerű formátumot idézi, ámde „nyolcadrét” méretben, vagyis akkorka volt, mint egy átlagos könyv. A kicsikből lesznek a nagyok – mondta nagyanyám, mikor azon sopánkodtam, hogy jó fejnyivel kisebb vagyok játszótársaimnál – és úgy tűnik: ez az újságírásnál is igaz lehet, mert tartalma igazán nagy dolgokat firtatott. Olvashatunk belőle „A világnak mostani állapotjáról”, az aktuális tisztváltásokról, „Tudománybéli dolgokról”. Megtaláljuk benne az első sajtóreklámot, amely a pozsonyi Patzko Ferentz könyvnyomdáját hirdeti. És úgy tűnik, az a hírszerkesztési elv, hogy a végére maradjon valami kis színes hír, hogy az ember jobb érzéssel tegye le a lapot (és így majd máskor is kezébe vegye) – egyidős a magyar újságírással, hiszen itt is egy ilyen hír zárta a sort.

Történt ugyanis, hogy az egyik Hunyad megyei faluban néhány héttel korábban új bírót neveztek ki a hivatal élére. Csakhogy a bírót asszonya tisztesen elkalapálta, amire feltehetően jó oka is lehetett, hiszen a falubeliek ezt a tényt megértően fogadták. Azt azonban mégsem hagyhatták, hogy az életüket egy olyan bíró irányítsa, akit az asszonya is megver! Így a bírónak le kellett mondani tisztségéről…

Olvasom mindezt ma, amikor hol mentelmi jog mögé bújva, hol szimpla pártszimpátia alapján úszhatja meg bárki a számonkérést nemhogy erkölcsi, etikai ügyekben, de akár köztörvényes bűncselekmények esetén is…

Szép új világ: hova fejlődsz még?

Retro VB

A három szívtipró:
Mizsér Attila, Martinek János és Fábián László

Tudják, hogyan lehet néhány perc alatt sok évet fiatalodni? Én már tudom a megoldást: vissza kell repülni az időben!

Ifjúságom legszebb éveibe térhettem vissza, amikor a budapesti Aranytízbe érkeztem, hogy felidézzük az 1989-es Budapesti Öttusa Világbajnokság legszebb és legizgalmasabb pillanatait.

Az időutazásra elkísért minket a Nagy Csapat három tagja is: Fábián László, Martinek János és Mizsér Attila (Kálnoki-Kis Attila sajnos nem tudott ott lenni). Szent ég, mit nem adtam volna ezért a pillanatért bő húsz évvel ezelőtt… És most itt ültek előttem sorban!

Egy pillanatra átruccanunk a jövőbe: és megismerhetjük azokat az ifjakat, akik teljesítményükkel már megszerezték Londonba az olimpiai belépőt! Most rajtuk a világ szeme, a miénk különösen – és a jóképű és tehetséges versenyzők láttán bizton állíthatom: a mai tini lányok sem panaszkodhatnak a felhozatalra!

Majd irány a múlt, a régi szép idők! A nevezetes VB – ahol egyéniben, csapatban és a váltóban is elnyerték fiaink a világbajnoki címet – különösen fontos volt számunkra! És nem csak azért, mert egy országnyi magamfajta lány volt fülig szerelmes a fiúkba, hanem elsősorban azért, mert rendezőként is jól kellett szerepelnünk. Másrészt ne feledjük: 1989 augusztusában járunk, amikor a változás szele már érezhető volt, de Magyarországot még bizony népköztársaságként jegyezték! Vagyis külön kihívás volt sportolóink részére, hogy a szovjet csapatot legyőzzék!

Vitray Tamás Török Ferencet faggatja:
Milyen esélyeink vannak a szovjetekkel szemben?

A verseny ráadásul elég pechesen indult: a csapattagok betegen kezdték meg (és  úgy is folytatták) a versenyszámokat, és az időjárás is mintha elpártolt volna a szervezőktől, akik azonban így is emberfeletti küzdelmet vívtak, és legalább olyan jól szerepeltek, mint a versenyzők. Ma már csak mosolygunk az olyan részleteken, hogy hogyan kellett zárás után a patikától megszerezni a telefonvonalat, hogy simább legyen az élő közvetítés, vagy hogy a lövészetnél a közönség számára egy egész falat építettek az Orion TV-kből, amiket azonban nem lehetett látni szabadtéren…

Nehézségek tehát akadtak, amit csak fokozott, hogy új szabályok léptek érvénybe, változott a számok sorrendje, ember-alakúról akkor tértek át kerek lőlapra, és néhány újítást mi is adtunk hozzá – például ezen a VB-n volt első alkalommal a versenyzők hátára felfestve a nevük. Jó, azt mondjuk nem kalkulálták bele, hogy a versenyzők esetleg megizzadnak, ami a feliratot majd kicsit átrendezi, de senkinek nem volt ebben még gyakorlata, és mára ez is kedves emlék lett!

Bevallom, több mint két évtizeddel a bajnokság után pont úgy izgultam a versenyszámok bejátszása alatt, mint annak idején! Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy Mizsér Attila nem rizsázik és 3-szor 50 pontot lő, vagy ahogy Martinek János a váltóban 0:4-ről 5:4-re fordít a páston… és úgy összességében: újra átélhettem a verseny minden izgalmát!

És láttam valamit, ami akkor természetes volt, ezért talán fel sem tűnt, mára azonban jó érzéssel töltött el: a lovas számnál, ahol már majdnem biztos volt, hogy nyerünk,  jött a szovjet versenyző, és a magyar közönség – félretéve minden egyebet – a versenyzőt, a lovat, a sportolói teljesítményt tisztelve lelkesen buzdította a sportolót. Pedig: 1989-ben ez azért már nem volt kötelező!

És tényleg, mint egy mesebeli álom...!

A legszebb időutazás is véget ér egyszer és vissza kell térni a jelenbe – nem volt ez másképp most sem!  Még visszamosolygok egyet a fiúkra, akiket én is bálványoztam egykor… kicsit talán már másképp festenek, és mintha egy csepp pocak is társult volna hozzájuk – de csak többek lettek ezáltal. Méltó lezárása az estnek, hogy a katonai zenekar előadásában meghallgatjuk azt a Himnusz-felvételt, amely alatt két magyar zászlót húztak fel egyszerre a dobogó mellett. Szép volt fiúk!

Már csak egy dolog aggaszt cseppet: az elmúlt néhány évben már alig hallani róluk! Még egy évtized, és már csak azok emlékeznek majd, akik vagy az öttusa felé, vagy feléjük elkötelezettek, esetleg akiknek szívét kamaszként megdobogtatták.

Szerintem még maguk sincsenek tisztába azzal, hogy bizony ők is beírták nevüket a Legnagyobbak közé, pont úgy, mint akik előtt itt is tisztelegtek néhányszor. Ők is olyan legendák, mint azok, akikről meséltek, akik teljesítményükkel örökre bezárták magukat a köztudatba. Jó lenne, ha nem feledkeznénk el erről a következő évtizedekben, és nem csak akkor, amikor majd 102 évesen elpihennek, akkor mondanánk róluk: pedig milyen nagyszerű sportolók voltak…

Felirat hozzáadása

Új Színházi fából tüzes vaskarika

Ha azt mondom: színház, akkor a taps és a siker az első két fogalom, ami többségünknek eszünkbe jut – ha hozzáteszem, hogy Új Színház, akkor a halál és döbbenet! Valami átok ülhet azon a színházon…

Nincs ez így jól! Én szórakozni, kikapcsolódni szeretek színházba járni! Nem érdekel ideológia, sem a művelődés, ha a társulat vagy a színész meg tud fogni valamivel, akkor megyek! Akár jobb-, akár baloldali a direktor, a szerző vagy épp a főszereplő. (Van, akinek szórakozási igényét kielégíti a kereskedelmi televíziók valóságshow és tehetségkutató dömpingje, az enyémet nem! De a „művelődni járok színházba”- dumától épp úgy kiráz a hideg, mintha kötelező lenne néznem ezeket a műsorokat!)
Az a tény, hogy egy színház mostantól új ideológiát tűz zászlajára tehát önmagában nem érdekel… Ha nem felel meg az én kritériumomnak, akkor egyszerűen: nem megyek oda! Ha pedig szenzációs produkciót nyújtanak kedvenc szerzőmtől, akkor fütyülök rá, hogy egyébként mi az ideológiája!
Természetesen van véleményem a kialakult helyzetről, de a vélemény olyan - már bocsánat, ez egy idézet, de találó – mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra!

Ami mégis zavar: az az eljárás! Mert ha ezt meg lehet tenni itt és most, akkor ez azt jelenti, hogy ez az eljárás jelenleg elfogadható! És ha itt elfogadható, akkor máshol is, és holnap már az én bőrömre mehet… És ez nagyon aggaszt! Hogy mi is a bajom vele?

Adva van egy színház. Hogy számomra kedves-e vagy sem, az most mellékes: teszi a dolgát, és válság ide vagy oda: szép házzal működik, jó a társulat, színvonalas előadásokat láthat a nagyérdemű. A vezetőjét lehet szeretni vagy utálni: a kulturális életben vitathatatlan érdemei vannak (hogy csak a kapolcsi Művészetek Völgyét említsem)! De senkit nem az örökkévalóságnak neveznek ki, tehát azzal nincs is semmi probléma, hogy időnként újra és újra (lehetőleg nem hasraütés-szerűen, hanem mondjuk a szerződés lejárta felé közeledve) pályázatot írnak ki az intézmény vezetésére. Ez azt feltételezi, hogy mindig a lehető legjobb ember vezeti (jó: elvileg!).
Tehát a főváros elérkezettnek látta az időt a pályázathoz, amire érkezett is kettő darab (! – hát úgy tűnik: nem valami zsíros lehetőség…) pályázat. Egy a korábbi vezetőtől, aki már megmutatta, hogy ő mit tud, és – egy másik. Utóbbi benyújtója színész, tehát talán tudja, miről szól a színház, bár azt gondolom, ahogy a jó sportolóból sem lesz feltétlenül jó edző, mert ahhoz más tehetség kell, egy jó színész, aki lehet, hogy istenien alakítja Bruce Willis hangját, vagy épp piszok jó a Stílusgyakorlatokban, az nem feltétlenül van tisztába a költségvetések, szerződések, marketing- és protokollfeladatok sokaságával, mert az egy teljesen más világ.
Erre jó a pályáztatás, így majd a pályázat kiírója a feltételek teljesülésével és a szakmai szempontok alapján (ugye?) elbírálja a dolgot. Ez így helyes!

Csakhogy ez a két pályázat köszönőviszonyban sincs egymással, egyszerűen nem összevethető! A jelenlegi igazgató pályázatát nem láttam, csak eddigi munkássága alapján ítélhetem meg tartalmát, amiről úgy hírlik: 200 oldalnyi anyag, tervekkel, szándéknyilatkozatokkal fűszerezve. A másik pályázó – azaz Dörner György – anyagát azonban volt szerencsém látni, és utóéletét hallani illetve olvasni. Azok a nevek, amelyek a (borítóval és sok féloldalnyi lyukkal együtt is csak) 19 oldalnyi összecsapott tákolmányban fel lettek sorolva, mint együttműködő partnerek, nos: ők sorra jelezték, hogy nem is történt megkeresés, és eszük ágában sincs együttműködni Dörnerrel! (Ehhez képest a pályázat a tervezhetőséget és alkalmazkodást, mint legfontosabb stratégiai elemet jelöli meg!) A pályázat tehát nem csak mennyiségében és küllemében, hanem tartalmára nézve is megbukott. A szakmai bizottság így egyértelműen a korábbi vezető, Márta István pályázatát fogadta el – és ha itt vége is lehetne a történetnek, akkor mindenki nyugodtan hajthatná álomra a fejét.

De a lényeg csak itt kezdődik! A szakmai grémium javaslatát félretéve a főpolgármester Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére. (Hogy ez Márta István felé hogyan lett tálalva, na az is megérne egy történetet, de ezt most hagyjuk!) Tarlós István ehhez érdemi magyarázattal nem szolgált, az érdeklődőknek pedig kijelentette: nem kíván erről tovább (?) vitatkozni. Innentől kezdve elszabadultak az indulatok: a szélsőjobb és a náci kifejezések csak úgy röpködtek a médiában. Valószínűleg jogosan, és bár nagyon távol áll tőlem ez a világnézet, alapvetően azt gondolom, hogy ha nekem jogom van a saját nézetemhez, akkor más is élhet ezzel a jogával, akár tetszik nekem, akár nem. Olyan fogalom, hogy „náci színház” pedig nincs, bár – ahogy egy művészünk már említette – sajnos közönség akad rá. De ez az ő dolguk, a véleményekről pedig már kifejtettem nézeteimet!

Ez az egész történet azt jelenti, hogy ma, itt és most, ebben az országban semmit nem számítanak a szakmai szempontok! Semmit nem számít, hogy valaki képes-e ellátni egy feladatot, vagy sem! Csak az számít, hogy a politika mit diktál! A színházakban (mert ugye: nem az Új Színház az egyetlen, amiről a politika döntött, hogy csak a József Attila Színházat említsem hirtelen), az iskolákban, a médiában… az életünk legmeghatározóbb területein a politika lett a legfőbb irányító szerv, és az egyetlen szempont úgy tűnik, a párthűség, a politikai érdek! Nekem pedig deja vum van! És ez az, ami aggaszt, ami megerősíti bennem barátaim szándékát, akik azt mondják: el innen, amíg lehet!
Nekem nem lehet, és nem is szeretnék. Nem jelentem ki, hogy februártól legfeljebb nem teszem be a lábam az Új Színházba, legfeljebb annyit mondok, hogy erre még annyi esély sincs, mint Dörner pályázatának a szakma előtt! A színháznak talán nem lesz nagy veszteség a hiányom – nekem jobban fog hiányozni a jelenlegi. A veszteség bennem van. Elvesztettem a reményemet és csak a félelem maradt! Mert mindezt tényleg meg lehet itt csinálni – és holnap talán az én bőröm lesz a tét!

Kopaszkutya – Kettő?

Kamasz kölyök voltam, mikor először láttam a Kopaszkutya című filmet – és bevallom: nem tetszett! A zene azonban „ütött”, így a történeten túllépve rongyosra hallgattam a kazettámat, amit persze titokban másolgattunk egymásnak – hiszen a filmet ugyan kiengedte a kor szelleme, de a zenei anyag bizony tiltólistára került. Tizenöt évesen már nem laktam otthon, így tehát mondhatom: nem a lázadás ténye állt távol tőlem, de valahogy sohasem éreztem magaménak azt, hogy le kell menni kutyába… Sőt! Évtizedekbe tellett, mire ráeszméltem: nem kell bebizonyítanom az egész világnak, hogy nekem igazam volt, elegendő, ha reggelenként a tükörbe nézve tudom: jól döntöttem!

Az évek teltek, és azért ha tehettem – már csak a zenéje miatt is – megnéztem a filmet, ami furcsa módon minden egyes alkalommal egyre közelebb került hozzám. Talán felnőttem a mondandójához? Lehet! Egyre tisztábban rajzolódott ki számomra egyfajta társadalomkritika belőle, amit benne élve nem volt alkalmam felfedezni. Ha a szereplők helyzetét nem is éreztem magaménak, a világot, amelyben éltek, egyre inkább azonosítottam azzal a korral, amelyben nekem is boldogulnom kellett.

Mára azonban más világot élünk – legalábbis azt mondják! Volt egy rendszerváltás, pártok, kormányok jöttek, mentek. A film zenéje kiállta az idő próbáját, a történet azonban mára csak nosztalgikus visszaemlékezés – az emberek… nos, igen: függetlenül attól, hogy milyen volt a viszonyuk a Kopaszkutyához, manapság mintha többen mennének le kutyába!

Sokszor gondolkodtam rajta, mi is változott hát valójában ebben a harminc évben, amely számomra az ifjúságot jelentette. Ez a kérdés foglalkoztathatta a film egykori alkotóit is, különösen Szomjas György rendezőt. Már korábban is lehetett olyan híreket hallani, hogy lesz folytatása a Kopaszkutyának, de ezek megmaradtak a kósza pletykák szintjén. Most azonban a Kopaszkutya Kettő utolsó forgatási napjának tiszteletére rendezett sajtótájékoztatóján lehettem jelen - tehát ez már messze túlmegy a pletykán.

A Tabánban, ahol egykor 30 ezer ember tombolt a Hobo Blues Band zenéjére… itt indult útjára a Kopaszkutya és itt értek véget a Kopaszkutya Kettő felvételei. Az egykori helyszínt bejárva a média képviselői néha a csípős októberi szelet is túllicitálva faggatták a stábot. Mint megtudhattuk: az alkotás a Hobo Blues Band búcsúkoncertjéről, valamint a zenekari tagok életéről szól, és várhatóan december 9.-től lesz látható a mozikban.

– A mű alapvetően dokumentumfilm lesz, tehát nem tekinthető az 1981-ben készült mozi folytatásának. – jelentette ki Szomjas György filmrendező. – Sajátos műfajú film készül a dokumentum-, a koncert- és a játékfilm ötvözeteként – hangsúlyozta.

A nyolcvanas évek kultuszfilmje tehát bemutatott egy kort, amelyben három évtizedig éltünk, a Kopaszkutya Kettő pedig – az eredeti film négy szereplőjének sorsán keresztül – azt hivatott a maga sajátságos módján megmutatni, hova vezetett ez az újabb 30 év. Félreértés ne essék: amíg a Kopaszkutya a Colorado zenekar – bármily élethűre sikeredett, de mégiscsak kitalált – történetén keresztül mutatja be a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországát, addig a Kopaszkutya Kettő a szereplőket megjelenítő zenészek – Deák Bill Gyula, Földes László Hobo, Póka Egon – valós történetén keresztül mutatja be a film óta eltelt 30 évet. A helyzet adja magát, már csak azért is, mert a három évtized számukra részben közös utat is jelentett. Ráadásul ez a visszatekintés most különösen aktuális, hiszen a Hobo Blues Band, amely színtere volt ennek a közös útnak, idén februárban egy nagyszabású búcsúkoncert keretében, több mint húszezer ember előtt köszönt el és zárta le ezt a közös fejezetét életüknek.

A koncert – amely „A zene marad” címmel a napokban jelenik meg dupla CD-n és DVD-n – különös varázsát nem csak a harmincévnyi közös munka és a minden várakozást felülmúló érdeklődés adta. Nehezen tudnék még egy olyan eseményt mondani, ahol a közönség ennyire széles spektrumot ölelt volna fel: hiszen a kamasz kölyköktől a nagypapákig, a szegény csövestől a legújabb trend szerint öltözött szépfiúkig és lányokig, az egyszerű kétkezi munkástól a szemmel láthatóan is az értelmiség táborát erősítőkig mindenki ott volt és tombolt! Függetlenül attól, hogy honnan jött, hova tart, kire ikszelt, mit gondol az életről – mindenki rázta a fejét vagy fenekét, miközben fújta a dalokat!

Mindez azt mutatja: a zene, a dalok időtállóak, és a zenészek – Hobo vezetésével – úgyszintén. Hitelesek tudtak maradni mindenki számára – és ezt manapság nem sokan tudják magukról elmondani (illetve dehogynem: sokan vélekednek így magukról – épp csak keveseknek hisszük el).

Ezt a 33 évet lezáró zenei anyagot ragadja meg a Kopaszkutya Kettő is, és erre építve mutatja be a szereplők sorsának alakulását. Megtudhatjuk majd belőle, ha eddig még nem tudtuk volna, hogy Deák Bill Gyula állt talán legközelebb ahhoz a világhoz, amelyet az eredeti Kopaszkutya jelentett, és talán ő volt az, aki a rákövetkező évtizedekben is megőrizte ezt a feelinget. A közönséget mind a mai napig meg tudja őrjíteni – a szó legnemesebb értelmében – akár a Tetovált lányt énekli, akár csak bekiabál, hogy „Héééé”! És a közös érzések, a közös emlékek máris arra késztetik a hétköznap gátlásosságából felszabaduló embert, hogy őrjöngve harsogja: igen, Bill a király!

Földes László – mindenki Hoboja – soha nem érezte magáénak a Kopaszkutyában ráosztott szerepet, és ebből nem is csinált titkot. Más értékrend alapján éli életét, máshova teszi a hangsúlyt. Ami mégis közös, hogy önmaga tudott maradni egy olyan világban, ahol a kutyákkal szedetnék szét sokan azt, aki másképp mer gondolkodni. Ő azonban nem csak mert, hanem el is tudta ezt fogadtatni a világgal. Olyannyira, hogy az a húszezer ember, aki ott tombolt a búcsúkoncerten a Kopaszkutyára, az éppúgy fennhangon énekelte Hoboval József Attila versét is. És egy Arénányi ember keze egyszerre csattant minden sor után, amikor a Kex együttestől is búcsút véve a Zöld-sárga hangzott fel a stadionban.

Lázadni tehát úgy is lehet, ha nem engedjük, hogy megmondják, mit tegyünk és főleg, mit gondoljunk, de ettől még az értékeinket nem kell lábbal tiporni. Hobo nem tanít, nincsenek kinyilatkoztatásai, ő „csak” teszi a dolgát legjobb belátása szerint. Hogy ebből mi mégis sokan próbálunk meg tanulni, az nem az ő hibája - de csak őt igazolja…

Póka Egon azonban felvállalta a tanítást, olyannyira, hogy iskolát is alapított. A zenei élet tehetségeit keresgéli és csiszolgatja őket, iskolája mára az egyik legjobb hírű zenészképzőnek tekinthető a szakmában. Ő tehát a zenész-szálat vitte tovább a Kopaszkutyából és a műfaj iránti elkötelezettsége teszi őt naggyá. Ő – a Hobo Blues Band és a Póka Experience zenekarok zenészi és zeneszerzői feladatain kívül – ezt tette le az asztalra.

Nem akarom lelőni a film lényegét, amiről annyit még érdemes tudni, hogy bár a forgatás elvben véget ért, jelenleg is keresik a legtetováltabb lányt, és a legkopaszabb kutyát hozzá. Ezzel a ténnyel, és magával a sajtótájékoztató lehetőségével – ami 1981-ben elképzelhetetlen lett volna – kicsit azért előrevetíthetjük, hogyan is változott a világ 30 év alatt. Annyi bizonyos, hogy ma már egyedül a közönség, aki távolmaradásával tüntetve korlátozhatja a megjelenést, az állam ebbe már nem szólhat bele – és reményeink szerint ebben nem is lesz változás.

A sajtótájékoztató apropóján azonban az egyik riporter nem annyira a Kopaszkutya Kettő megjelenése miatt érkezett, hanem – az alkotókhoz hasonlóan – benne is felmerült a kérdés: mi is változott az elmúlt harminc év során. Csakhogy benne ez a kérdés annak kapcsán fogalmazódott meg, hogy egy anyuka megkereste: gyermekét az iskola arra kötelezte, hogy vágassa le a haját! Ma, 2011-ben.

A kérdés tehát sokunkat – és sokféle motivációból eredendően – foglalkoztat, így tehát kíváncsian várom ezt a kordokumentumos játékfilmet, és közben azt remélem, hogy soha nem kerülhet sor egy Kopaszkutya KettőÉsFél-re, amely majd ismét visszarepít minket abba a világba, ahonnan az eredeti forgatókönyv élete indult.

Addig is beteszem legújabb kincsemet a DVD-lejátszóba és felidézem a búcsúkoncert élményét, mert rendszerek, kormányok, bandák jönnek és mennek – de a Zene marad!

A józanság ünnepén

Szeretet napja… állatok napja… nők napja… tej napja… Van, ami hagyományt tisztel és ismerősen cseng, és van, ami csak szimpla marketingfogás. De hogy a józanságnak lenne napja? Pláne ünnepe? Pedig az egyik legbecsesebb ünnep, legalábbis azoknak, akik közül sokan a poklot megjárva volt erejük felállni, és újrakezdeni! Aki már megpróbált lemondani bármilyen káros szenvedélyről, az érti igazán, mekkora nagy dolog ez!

Az első és legfontosabb lépés, hogy az ember szembesüljön a ténnyel: változtatnia kell! Nem könnyű… ismeretségemben akad, aki húszévnyi masszív alkoholizmus után ismert el annyit, hogy néha megiszik egy-egy felest! És számára ez volt a valóság, még ha a családja nem is így élte meg. Már ha van az illetőnek családja még… Mert ha valamikor el lehet mondani a Mephisto szállóigévé vált mondatát, akkor ez az a helyzet: egyedül nem megy!

Szerencsére azok az emberek, akik most itt ünnepelni gyűltek össze – nincsenek egyedül! Van egy alapítvány, amely mellettük és mögöttük áll, lehetőséget adnak azok kezébe, akik elhatározták: változtatni akarnak! Ez talán a legfontosabb, hogy akarjanak… mert önmagától a legnehezebb megmenteni bárkit, de ha nem is akarja, akkor lehetetlen próbálkozás! És a mai zűrzavaros világban, ahol ömlik ránk a szenny, és lábbal tipor mindenkit ember és hivatal egyaránt – valljuk be, nehéz akarni! Sokkal egyszerűbb az alkohol vagy a drog mámorába belefetrengeni a világ mocskába, mint azzal szembesülni azzal, hogy tehetetlenek vagyunk vele szemben.

Sokan határozzák el, hogy mostantól másképp lesz, kiszabadulnak a függőség börtönéből – de csak keveseknek adatik meg a siker! És kemény út vezet odáig, hogy elmondhassák: abbahagytam, tiszta vagyok! Van hát mit ünnepelni!

A józanság ünnepe nincs benne a naptárakban! Nem is jegyzik sehol. Az alapítvány - mely melléjük állt - szervezi minden évben azoknak tiszteletére, akiknek sikerült ezt az utat végigjárni. A kitartás és a siker ünnepléseként, és kicsit azért is, hogy egymásnak is erőt adhassanak: lám, van, kinek sikerül! Csak akarni kell és hinni benne! Hit. Elsősorban önmagunkban kell hinni a sikerhez, de azért néha jól egy kis segítség, ha tudunk hinni benne, hogy egy láthatatlan erő minket is számon tart, velünk is tervez. Hit, remény, szeretet… Azt gondolom, nem véletlen a sorrend, hiszen ha már hinni tudunk, az reményt ad. És ha már reményünk van, akkor csak meg kell találjuk az utat a szeretet felé!

Talán ennek is köszönhető, hogy a józanság ünnepét hagyományosan egy református templomban tartják. Persze az egyház, mint misszió a hétköznapjaikban is jelen van, de nem a valláson van a hangsúly, hanem a hit erősítésében.

A templom megtelt az ünnep tiszteletére… Ez jó, hiszen azt jelenti, sokan vannak, mégis elgondolkodtató: csak ennyin vannak, akiknek sikerült? Ennyinek sikerült!

A közös áhítat után megismerhettük a legifjabbakat. Na nem koruk alapján, hiszen az arcukat elnézve: itt a kor megszűnt létezni. Alig van különbség ifjú és éltesebb arca között.  A legifjabbak azért korra is szomorúan fiatalnak tűntek, de a legfontosabb ismérvűk, hogy ők voltak, akik immár egy egész hónapja „tiszták”! Talán az egyik legnehezebb időszakon vannak túl!

Csoportosan léptek színpadra, és különös érzés volt hallgatni tőlük a „Ballada a senki fiáról” című verset, különösen szívbemarkoló volt a refrének alatt. Vajon hányan voltak közöttük, akik átélték, milyen érzés megáldva és leköpve lenni mindenütt, míg ide vezette őket sorsuk?

Az egyhónaposak fellépése után jött a meglepetés: hagyományuk szerint egy olyan neves vendéget vártak, aki életével, tetteivel is igazolja, hogy lehet, és érdemes ezen az úton maradni. Idén a Kossuth-díjas művészt, Földes László Hobot kérték fel ehhez, aki közismerten nem él sem alkohollal, sem droggal, de még nikotinnal sem, ugyanakkor életek, tehetségek szertefoszlásának lehetett szemtanúja több évtizedes munkássága alatt. Keserű tapasztalat!

Hobo Pilinszky verseit hozta az ünnepre, amitől bevallom: én bizony egy kicsit tartottam. Nem könnyű versek, amelyek nehezen jutnak el értő közönséghez, igaz, ha egyszer utat tört magának, akkor nem ereszti az embert!

Néztem az arcokat, és közben azon gondolkodtam, hogy akik itt jelen vannak, azok mind egy-egy dráma szereplői, súlyos terhekkel a hátuk mögött. Itt-ott még látható volt a hajdani különbség nyoma: nem egy helyről érkeztek ide. Hogy kinek mi a története – talán nincs is jelentősége! A lényeg, hogy most együtt vannak, közös a sorsuk, közös a hitük.

Pilinszky sorai egymás után találja el őket… itt-ott volt, aki könnyeit törölte, egy – talán ötven év körüli – férfi kedvese keze után kapott és azt szorongatta. A mozdulat annyira megható volt, hogy szinte biztos vagyok benne: ők együtt csinálták végig, és ez a kézszorítás jelzi, többé nem engedik el egymást…  Remélem, tényleg így lesz!

A technika borzalmas volt, hiszen ez nem egy színház, nincsenek felkészülve ilyen dolgokra. Mégis minden szó, minden gondolat megtalálta a maga gazdáját. Még azok a fiatalok, akik szemmel láthatóan merőben más stílushoz szoktak, még ők is szótlanul hallgatták, figyelték Hobo közvetítésével Pilinszky szavait, majd az előadás végeztével boldogan szaladtak egy-egy közös fényképre a művésszel.

Számomra a legdöbbenetesebb élmény mégis a díjátadó volt! Sorra szólítottak mindenkit egyenként, hogy egy plakett, egy-egy díszoklevél átadásával jelképezzék: kinek mennyi időt sikerült már eltöltenie azon az úton, amelyhez a kulcsszó a tisztaság. A díjakat – ez is egy hagyomány - a legfiatalabb adja át, és bevallom: sportversenyeken is ritkán látok ilyen boldog arcokat. Ami nem is csoda, hiszen itt ma mindenki dobogóra léphetett, és ami a legszebb volt: nem csak a győzelem boldogsága látszott arcukon, hanem a szurkolás a többiekért! Én is szurkolok nekik, és remélem, hogy jövőre mindenki újra jogosult lesz az ünneplésre és szép lassan vastagodik az emléklapgyűjteménye mindenkinek. Kivétel nélkül megható volt az egész díjátadó, én azonban két embert most mégis kiemelnék. Egyikük egy fiatalember, aki immár hét éve absztinens. A kisfiával jött ki átvenni a díjat, amit a csepp fiú úgy ragadt magához, mintha értené, ez annak igazolása, hogy neki apja, családja van. És vitte is a díjat még kisebb testvéréhez, ki az anyuja ölében várta őket. Azt hiszem, ennél szebb jutalom nem is létezhet…

A másik férfi immár 15 éve, hogy elhagyta az alkoholt. A díjat átvéve magához ragadta a mikrofont és megköszönte, hogy itt lehet, hogy igazi élete, és főleg: családja lehet, hogy gyerekei, unokái bármikor számíthatnak rá, nem kell azon aggódniuk, hogy milyen állapotban találják meg, mert biztosak lehetnek benne, hogy józan. Nos igen, sajnos tudom, miről beszél…  Így nagyon is megértettem, miért mond köszönetet! Mégis azt hiszem, ebben a teremben ez nem csak nekem volt egyszerre megható és tanulságos, és szívből kívánom, hogy mindenki eljusson erre a szintre, és haladjon is tovább!

Egy olyan világban, egy olyan országban, ahol mindenki panaszkodik, sajnos többnyire joggal, ahol egyre nagyobb a bizonytalanság, ahol siker már szinte semmi, csak a kudarcok sokasága – ott eltölthettem néhány órát a remény szigetén! Köszönöm, hogy ott lehettem, és kívánok érte cserébe elegendő mennyiségű hitet, reményt és szeretetet – a többi meg: majd csak lesz valahogy!

Szeretettel jegyezte:

Kiss Ágnes

Utóirat: 

Szívesen tennék bármit azért, hogy jövőre legalább 22-vel többen legyenek – ha jól tudom, ennyi az alapítvány befogadóképessége – de sok lehetőségem nincs. Amit biztosan tehetek, hogy mindezt leírtam, és igyekszem hírüket vinni – és ezzel talán másoknak is esélyt, reményt adni. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy ezt megosztod másokkal, akkor ennyit tegyél. Ha úgy érzed, többet is tehetsz, akkor:

Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Támogató Alapítvány

7696 HIDAS Kossuth u. 62

+36-30/272-4224

Adószám: 19028248-1-02

Bankszámlaszám: (hát ezt bizony előbb ki kell derítsem… mert ez a nap nem erről szólt!)