Ajándékajánló

Tanakodtam, mi legyen a hónap ajánlata… Könyv? Zene? Film? Így esett a választásom arra a kiadványra, amely mindhárom kérdésre igennel felel. Mert zenekarok jönnek, kormányok mennek, de: A zene marad!

Ezzel a címmel jelent meg az a kiadvány, amely a februári Hobo Blues Band Búcsúkoncertet volt hivatott megörökíteni az utókor számára. Igen, a megfogalmazás nem véletlen, hiszen a dupla lemezzel vagy DVD-vel ellátott könyvecske minden bizonnyal beírja magát a hazai rocktörténelembe. Már az a tény is erre utal, hogy a meghirdetett dátum előtt hat héttel már nem lehetett jegyet kapni a koncertre, ezért lett még egy dátum kitűzve. Vagy hogy a két Arénabeli koncerten húszezer ember volt jelen, amihez még hozzájön a két nappal korábbi – határontúliaktól búcsúzó – révfülöpi koncert többezres tömege, valamint az Aréna első napját online figyelemmel kísérő négyezer ember!

Ám van valami, ami ezeknél az igen tiszteletreméltó számoknál is fontosabb, és ami eddig senki másnak nem sikerült – és pont ez az, ami miatt így karácsony táján, ha ajánlani kell valamit, nem is találnék méltóbbat! A sokezres tömegben ugyanis együtt énekelt, tombolt, ünnepelt – kinek-kinek vérmérséklete szerint – öreg és fiatal, jobbos és balos, szegény és gazdag. Megszűntek a korlátok, a gátlások… eltűntek a kisstílű hatalmi játékok! Nem maradt más, csak a zene!

És bár a Banda elbúcsúzott, de ebben a 48 oldalas, Juhász Balázs által készített csodálatos fotókkal illusztrált könyvben – mely a Búcsúkoncerten elhangzott valamennyi szám szövegét is tartalmazza – ott lapulnak azok a korongok, amelyek az utókor felé is biztosítják majd, hogy bármi is történik: A zene marad! Dupla CD-n és DVD-n, a boltokban – és a karácsonyfák alatt.

Megrendelhető: a Hobo.hu weboldalon

Kopaszkutya – Kettő?

Kamasz kölyök voltam, mikor először láttam a Kopaszkutya című filmet – és bevallom: nem tetszett! A zene azonban „ütött”, így a történeten túllépve rongyosra hallgattam a kazettámat, amit persze titokban másolgattunk egymásnak – hiszen a filmet ugyan kiengedte a kor szelleme, de a zenei anyag bizony tiltólistára került. Tizenöt évesen már nem laktam otthon, így tehát mondhatom: nem a lázadás ténye állt távol tőlem, de valahogy sohasem éreztem magaménak azt, hogy le kell menni kutyába… Sőt! Évtizedekbe tellett, mire ráeszméltem: nem kell bebizonyítanom az egész világnak, hogy nekem igazam volt, elegendő, ha reggelenként a tükörbe nézve tudom: jól döntöttem!

Az évek teltek, és azért ha tehettem – már csak a zenéje miatt is – megnéztem a filmet, ami furcsa módon minden egyes alkalommal egyre közelebb került hozzám. Talán felnőttem a mondandójához? Lehet! Egyre tisztábban rajzolódott ki számomra egyfajta társadalomkritika belőle, amit benne élve nem volt alkalmam felfedezni. Ha a szereplők helyzetét nem is éreztem magaménak, a világot, amelyben éltek, egyre inkább azonosítottam azzal a korral, amelyben nekem is boldogulnom kellett.

Mára azonban más világot élünk – legalábbis azt mondják! Volt egy rendszerváltás, pártok, kormányok jöttek, mentek. A film zenéje kiállta az idő próbáját, a történet azonban mára csak nosztalgikus visszaemlékezés – az emberek… nos, igen: függetlenül attól, hogy milyen volt a viszonyuk a Kopaszkutyához, manapság mintha többen mennének le kutyába!

Sokszor gondolkodtam rajta, mi is változott hát valójában ebben a harminc évben, amely számomra az ifjúságot jelentette. Ez a kérdés foglalkoztathatta a film egykori alkotóit is, különösen Szomjas György rendezőt. Már korábban is lehetett olyan híreket hallani, hogy lesz folytatása a Kopaszkutyának, de ezek megmaradtak a kósza pletykák szintjén. Most azonban a Kopaszkutya Kettő utolsó forgatási napjának tiszteletére rendezett sajtótájékoztatóján lehettem jelen - tehát ez már messze túlmegy a pletykán.

A Tabánban, ahol egykor 30 ezer ember tombolt a Hobo Blues Band zenéjére… itt indult útjára a Kopaszkutya és itt értek véget a Kopaszkutya Kettő felvételei. Az egykori helyszínt bejárva a média képviselői néha a csípős októberi szelet is túllicitálva faggatták a stábot. Mint megtudhattuk: az alkotás a Hobo Blues Band búcsúkoncertjéről, valamint a zenekari tagok életéről szól, és várhatóan december 9.-től lesz látható a mozikban.

– A mű alapvetően dokumentumfilm lesz, tehát nem tekinthető az 1981-ben készült mozi folytatásának. – jelentette ki Szomjas György filmrendező. – Sajátos műfajú film készül a dokumentum-, a koncert- és a játékfilm ötvözeteként – hangsúlyozta.

A nyolcvanas évek kultuszfilmje tehát bemutatott egy kort, amelyben három évtizedig éltünk, a Kopaszkutya Kettő pedig – az eredeti film négy szereplőjének sorsán keresztül – azt hivatott a maga sajátságos módján megmutatni, hova vezetett ez az újabb 30 év. Félreértés ne essék: amíg a Kopaszkutya a Colorado zenekar – bármily élethűre sikeredett, de mégiscsak kitalált – történetén keresztül mutatja be a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországát, addig a Kopaszkutya Kettő a szereplőket megjelenítő zenészek – Deák Bill Gyula, Földes László Hobo, Póka Egon – valós történetén keresztül mutatja be a film óta eltelt 30 évet. A helyzet adja magát, már csak azért is, mert a három évtized számukra részben közös utat is jelentett. Ráadásul ez a visszatekintés most különösen aktuális, hiszen a Hobo Blues Band, amely színtere volt ennek a közös útnak, idén februárban egy nagyszabású búcsúkoncert keretében, több mint húszezer ember előtt köszönt el és zárta le ezt a közös fejezetét életüknek.

A koncert – amely „A zene marad” címmel a napokban jelenik meg dupla CD-n és DVD-n – különös varázsát nem csak a harmincévnyi közös munka és a minden várakozást felülmúló érdeklődés adta. Nehezen tudnék még egy olyan eseményt mondani, ahol a közönség ennyire széles spektrumot ölelt volna fel: hiszen a kamasz kölyköktől a nagypapákig, a szegény csövestől a legújabb trend szerint öltözött szépfiúkig és lányokig, az egyszerű kétkezi munkástól a szemmel láthatóan is az értelmiség táborát erősítőkig mindenki ott volt és tombolt! Függetlenül attól, hogy honnan jött, hova tart, kire ikszelt, mit gondol az életről – mindenki rázta a fejét vagy fenekét, miközben fújta a dalokat!

Mindez azt mutatja: a zene, a dalok időtállóak, és a zenészek – Hobo vezetésével – úgyszintén. Hitelesek tudtak maradni mindenki számára – és ezt manapság nem sokan tudják magukról elmondani (illetve dehogynem: sokan vélekednek így magukról – épp csak keveseknek hisszük el).

Ezt a 33 évet lezáró zenei anyagot ragadja meg a Kopaszkutya Kettő is, és erre építve mutatja be a szereplők sorsának alakulását. Megtudhatjuk majd belőle, ha eddig még nem tudtuk volna, hogy Deák Bill Gyula állt talán legközelebb ahhoz a világhoz, amelyet az eredeti Kopaszkutya jelentett, és talán ő volt az, aki a rákövetkező évtizedekben is megőrizte ezt a feelinget. A közönséget mind a mai napig meg tudja őrjíteni – a szó legnemesebb értelmében – akár a Tetovált lányt énekli, akár csak bekiabál, hogy „Héééé”! És a közös érzések, a közös emlékek máris arra késztetik a hétköznap gátlásosságából felszabaduló embert, hogy őrjöngve harsogja: igen, Bill a király!

Földes László – mindenki Hoboja – soha nem érezte magáénak a Kopaszkutyában ráosztott szerepet, és ebből nem is csinált titkot. Más értékrend alapján éli életét, máshova teszi a hangsúlyt. Ami mégis közös, hogy önmaga tudott maradni egy olyan világban, ahol a kutyákkal szedetnék szét sokan azt, aki másképp mer gondolkodni. Ő azonban nem csak mert, hanem el is tudta ezt fogadtatni a világgal. Olyannyira, hogy az a húszezer ember, aki ott tombolt a búcsúkoncerten a Kopaszkutyára, az éppúgy fennhangon énekelte Hoboval József Attila versét is. És egy Arénányi ember keze egyszerre csattant minden sor után, amikor a Kex együttestől is búcsút véve a Zöld-sárga hangzott fel a stadionban.

Lázadni tehát úgy is lehet, ha nem engedjük, hogy megmondják, mit tegyünk és főleg, mit gondoljunk, de ettől még az értékeinket nem kell lábbal tiporni. Hobo nem tanít, nincsenek kinyilatkoztatásai, ő „csak” teszi a dolgát legjobb belátása szerint. Hogy ebből mi mégis sokan próbálunk meg tanulni, az nem az ő hibája - de csak őt igazolja…

Póka Egon azonban felvállalta a tanítást, olyannyira, hogy iskolát is alapított. A zenei élet tehetségeit keresgéli és csiszolgatja őket, iskolája mára az egyik legjobb hírű zenészképzőnek tekinthető a szakmában. Ő tehát a zenész-szálat vitte tovább a Kopaszkutyából és a műfaj iránti elkötelezettsége teszi őt naggyá. Ő – a Hobo Blues Band és a Póka Experience zenekarok zenészi és zeneszerzői feladatain kívül – ezt tette le az asztalra.

Nem akarom lelőni a film lényegét, amiről annyit még érdemes tudni, hogy bár a forgatás elvben véget ért, jelenleg is keresik a legtetováltabb lányt, és a legkopaszabb kutyát hozzá. Ezzel a ténnyel, és magával a sajtótájékoztató lehetőségével – ami 1981-ben elképzelhetetlen lett volna – kicsit azért előrevetíthetjük, hogyan is változott a világ 30 év alatt. Annyi bizonyos, hogy ma már egyedül a közönség, aki távolmaradásával tüntetve korlátozhatja a megjelenést, az állam ebbe már nem szólhat bele – és reményeink szerint ebben nem is lesz változás.

A sajtótájékoztató apropóján azonban az egyik riporter nem annyira a Kopaszkutya Kettő megjelenése miatt érkezett, hanem – az alkotókhoz hasonlóan – benne is felmerült a kérdés: mi is változott az elmúlt harminc év során. Csakhogy benne ez a kérdés annak kapcsán fogalmazódott meg, hogy egy anyuka megkereste: gyermekét az iskola arra kötelezte, hogy vágassa le a haját! Ma, 2011-ben.

A kérdés tehát sokunkat – és sokféle motivációból eredendően – foglalkoztat, így tehát kíváncsian várom ezt a kordokumentumos játékfilmet, és közben azt remélem, hogy soha nem kerülhet sor egy Kopaszkutya KettőÉsFél-re, amely majd ismét visszarepít minket abba a világba, ahonnan az eredeti forgatókönyv élete indult.

Addig is beteszem legújabb kincsemet a DVD-lejátszóba és felidézem a búcsúkoncert élményét, mert rendszerek, kormányok, bandák jönnek és mennek – de a Zene marad!