Retro VB

A három szívtipró:
Mizsér Attila, Martinek János és Fábián László

Tudják, hogyan lehet néhány perc alatt sok évet fiatalodni? Én már tudom a megoldást: vissza kell repülni az időben!

Ifjúságom legszebb éveibe térhettem vissza, amikor a budapesti Aranytízbe érkeztem, hogy felidézzük az 1989-es Budapesti Öttusa Világbajnokság legszebb és legizgalmasabb pillanatait.

Az időutazásra elkísért minket a Nagy Csapat három tagja is: Fábián László, Martinek János és Mizsér Attila (Kálnoki-Kis Attila sajnos nem tudott ott lenni). Szent ég, mit nem adtam volna ezért a pillanatért bő húsz évvel ezelőtt… És most itt ültek előttem sorban!

Egy pillanatra átruccanunk a jövőbe: és megismerhetjük azokat az ifjakat, akik teljesítményükkel már megszerezték Londonba az olimpiai belépőt! Most rajtuk a világ szeme, a miénk különösen – és a jóképű és tehetséges versenyzők láttán bizton állíthatom: a mai tini lányok sem panaszkodhatnak a felhozatalra!

Majd irány a múlt, a régi szép idők! A nevezetes VB – ahol egyéniben, csapatban és a váltóban is elnyerték fiaink a világbajnoki címet – különösen fontos volt számunkra! És nem csak azért, mert egy országnyi magamfajta lány volt fülig szerelmes a fiúkba, hanem elsősorban azért, mert rendezőként is jól kellett szerepelnünk. Másrészt ne feledjük: 1989 augusztusában járunk, amikor a változás szele már érezhető volt, de Magyarországot még bizony népköztársaságként jegyezték! Vagyis külön kihívás volt sportolóink részére, hogy a szovjet csapatot legyőzzék!

Vitray Tamás Török Ferencet faggatja:
Milyen esélyeink vannak a szovjetekkel szemben?

A verseny ráadásul elég pechesen indult: a csapattagok betegen kezdték meg (és  úgy is folytatták) a versenyszámokat, és az időjárás is mintha elpártolt volna a szervezőktől, akik azonban így is emberfeletti küzdelmet vívtak, és legalább olyan jól szerepeltek, mint a versenyzők. Ma már csak mosolygunk az olyan részleteken, hogy hogyan kellett zárás után a patikától megszerezni a telefonvonalat, hogy simább legyen az élő közvetítés, vagy hogy a lövészetnél a közönség számára egy egész falat építettek az Orion TV-kből, amiket azonban nem lehetett látni szabadtéren…

Nehézségek tehát akadtak, amit csak fokozott, hogy új szabályok léptek érvénybe, változott a számok sorrendje, ember-alakúról akkor tértek át kerek lőlapra, és néhány újítást mi is adtunk hozzá – például ezen a VB-n volt első alkalommal a versenyzők hátára felfestve a nevük. Jó, azt mondjuk nem kalkulálták bele, hogy a versenyzők esetleg megizzadnak, ami a feliratot majd kicsit átrendezi, de senkinek nem volt ebben még gyakorlata, és mára ez is kedves emlék lett!

Bevallom, több mint két évtizeddel a bajnokság után pont úgy izgultam a versenyszámok bejátszása alatt, mint annak idején! Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy Mizsér Attila nem rizsázik és 3-szor 50 pontot lő, vagy ahogy Martinek János a váltóban 0:4-ről 5:4-re fordít a páston… és úgy összességében: újra átélhettem a verseny minden izgalmát!

És láttam valamit, ami akkor természetes volt, ezért talán fel sem tűnt, mára azonban jó érzéssel töltött el: a lovas számnál, ahol már majdnem biztos volt, hogy nyerünk,  jött a szovjet versenyző, és a magyar közönség – félretéve minden egyebet – a versenyzőt, a lovat, a sportolói teljesítményt tisztelve lelkesen buzdította a sportolót. Pedig: 1989-ben ez azért már nem volt kötelező!

És tényleg, mint egy mesebeli álom...!

A legszebb időutazás is véget ér egyszer és vissza kell térni a jelenbe – nem volt ez másképp most sem!  Még visszamosolygok egyet a fiúkra, akiket én is bálványoztam egykor… kicsit talán már másképp festenek, és mintha egy csepp pocak is társult volna hozzájuk – de csak többek lettek ezáltal. Méltó lezárása az estnek, hogy a katonai zenekar előadásában meghallgatjuk azt a Himnusz-felvételt, amely alatt két magyar zászlót húztak fel egyszerre a dobogó mellett. Szép volt fiúk!

Már csak egy dolog aggaszt cseppet: az elmúlt néhány évben már alig hallani róluk! Még egy évtized, és már csak azok emlékeznek majd, akik vagy az öttusa felé, vagy feléjük elkötelezettek, esetleg akiknek szívét kamaszként megdobogtatták.

Szerintem még maguk sincsenek tisztába azzal, hogy bizony ők is beírták nevüket a Legnagyobbak közé, pont úgy, mint akik előtt itt is tisztelegtek néhányszor. Ők is olyan legendák, mint azok, akikről meséltek, akik teljesítményükkel örökre bezárták magukat a köztudatba. Jó lenne, ha nem feledkeznénk el erről a következő évtizedekben, és nem csak akkor, amikor majd 102 évesen elpihennek, akkor mondanánk róluk: pedig milyen nagyszerű sportolók voltak…

Felirat hozzáadása