Szeretet napja… állatok napja… nők napja… tej napja… Van,
ami hagyományt tisztel és ismerősen cseng, és van, ami csak szimpla
marketingfogás. De hogy a józanságnak lenne napja? Pláne ünnepe? Pedig az egyik
legbecsesebb ünnep, legalábbis azoknak, akik közül sokan a poklot megjárva volt
erejük felállni, és újrakezdeni! Aki már megpróbált lemondani bármilyen káros
szenvedélyről, az érti igazán, mekkora nagy dolog ez!
Az első és legfontosabb lépés, hogy az ember szembesüljön a
ténnyel: változtatnia kell! Nem könnyű… ismeretségemben akad, aki húszévnyi
masszív alkoholizmus után ismert el annyit, hogy néha megiszik egy-egy felest!
És számára ez volt a valóság, még ha a családja nem is így élte meg. Már ha van
az illetőnek családja még… Mert ha valamikor el lehet mondani a Mephisto
szállóigévé vált mondatát, akkor ez az a helyzet: egyedül nem megy!
Szerencsére azok az emberek, akik most itt ünnepelni
gyűltek össze – nincsenek egyedül! Van egy alapítvány, amely mellettük és
mögöttük áll, lehetőséget adnak azok kezébe, akik elhatározták: változtatni
akarnak! Ez talán a legfontosabb, hogy akarjanak… mert önmagától a legnehezebb
megmenteni bárkit, de ha nem is akarja, akkor lehetetlen próbálkozás! És a mai
zűrzavaros világban, ahol ömlik ránk a szenny, és lábbal tipor mindenkit ember
és hivatal egyaránt – valljuk be, nehéz akarni! Sokkal egyszerűbb az alkohol
vagy a drog mámorába belefetrengeni a világ mocskába, mint azzal szembesülni
azzal, hogy tehetetlenek vagyunk vele szemben.
Sokan határozzák el, hogy mostantól másképp lesz,
kiszabadulnak a függőség börtönéből – de csak keveseknek adatik meg a siker! És
kemény út vezet odáig, hogy elmondhassák: abbahagytam, tiszta vagyok! Van hát
mit ünnepelni!
A józanság ünnepe nincs benne a naptárakban! Nem is jegyzik
sehol. Az alapítvány - mely melléjük állt - szervezi minden évben azoknak
tiszteletére, akiknek sikerült ezt az utat végigjárni. A kitartás és a siker
ünnepléseként, és kicsit azért is, hogy egymásnak is erőt adhassanak: lám, van,
kinek sikerül! Csak akarni kell és hinni benne! Hit. Elsősorban önmagunkban
kell hinni a sikerhez, de azért néha jól egy kis segítség, ha tudunk hinni
benne, hogy egy láthatatlan erő minket is számon tart, velünk is tervez. Hit,
remény, szeretet… Azt gondolom, nem véletlen a sorrend, hiszen ha már hinni
tudunk, az reményt ad. És ha már reményünk van, akkor csak meg kell találjuk az
utat a szeretet felé!
Talán ennek is köszönhető, hogy a józanság ünnepét
hagyományosan egy református templomban tartják. Persze az egyház, mint misszió
a hétköznapjaikban is jelen van, de nem a valláson van a hangsúly, hanem a hit
erősítésében.
A templom megtelt az ünnep tiszteletére… Ez jó, hiszen azt
jelenti, sokan vannak, mégis elgondolkodtató: csak ennyin vannak, akiknek
sikerült? Ennyinek sikerült!
A közös áhítat után megismerhettük a legifjabbakat. Na nem
koruk alapján, hiszen az arcukat elnézve: itt a kor megszűnt létezni. Alig van
különbség ifjú és éltesebb arca között.
A legifjabbak azért korra is szomorúan fiatalnak tűntek, de a legfontosabb
ismérvűk, hogy ők voltak, akik immár egy egész hónapja „tiszták”! Talán az
egyik legnehezebb időszakon vannak túl!
Csoportosan léptek színpadra, és különös érzés volt
hallgatni tőlük a „Ballada a senki fiáról” című verset, különösen szívbemarkoló
volt a refrének alatt. Vajon hányan voltak közöttük, akik átélték, milyen érzés
megáldva és leköpve lenni mindenütt, míg ide vezette őket sorsuk?
Az egyhónaposak fellépése után jött a meglepetés: hagyományuk
szerint egy olyan neves vendéget vártak, aki életével, tetteivel is igazolja,
hogy lehet, és érdemes ezen az úton maradni. Idén a Kossuth-díjas művészt,
Földes László Hobot kérték fel ehhez, aki közismerten nem él sem alkohollal,
sem droggal, de még nikotinnal sem, ugyanakkor életek, tehetségek szertefoszlásának
lehetett szemtanúja több évtizedes munkássága alatt. Keserű tapasztalat!
Hobo Pilinszky verseit hozta az ünnepre, amitől bevallom:
én bizony egy kicsit tartottam. Nem könnyű versek, amelyek nehezen jutnak el
értő közönséghez, igaz, ha egyszer utat tört magának, akkor nem ereszti az
embert!
Néztem az arcokat, és közben azon gondolkodtam, hogy akik
itt jelen vannak, azok mind egy-egy dráma szereplői, súlyos terhekkel a hátuk
mögött. Itt-ott még látható volt a hajdani különbség nyoma: nem egy helyről
érkeztek ide. Hogy kinek mi a története – talán nincs is jelentősége! A lényeg,
hogy most együtt vannak, közös a sorsuk, közös a hitük.
Pilinszky sorai egymás után találja el őket… itt-ott volt,
aki könnyeit törölte, egy – talán ötven év körüli – férfi kedvese keze után
kapott és azt szorongatta. A mozdulat annyira megható volt, hogy szinte biztos
vagyok benne: ők együtt csinálták végig, és ez a kézszorítás jelzi, többé nem
engedik el egymást… Remélem, tényleg így
lesz!
A technika borzalmas volt, hiszen ez nem egy színház,
nincsenek felkészülve ilyen dolgokra. Mégis minden szó, minden gondolat
megtalálta a maga gazdáját. Még azok a fiatalok, akik szemmel láthatóan merőben
más stílushoz szoktak, még ők is szótlanul hallgatták, figyelték Hobo
közvetítésével Pilinszky szavait, majd az előadás végeztével boldogan szaladtak
egy-egy közös fényképre a művésszel.
Számomra a legdöbbenetesebb élmény mégis a díjátadó volt!
Sorra szólítottak mindenkit egyenként, hogy egy plakett, egy-egy díszoklevél
átadásával jelképezzék: kinek mennyi időt sikerült már eltöltenie azon az úton,
amelyhez a kulcsszó a tisztaság. A díjakat – ez is egy hagyomány - a
legfiatalabb adja át, és bevallom: sportversenyeken is ritkán látok ilyen
boldog arcokat. Ami nem is csoda, hiszen itt ma mindenki dobogóra léphetett, és
ami a legszebb volt: nem csak a győzelem boldogsága látszott arcukon, hanem a
szurkolás a többiekért! Én is szurkolok nekik, és remélem, hogy jövőre mindenki
újra jogosult lesz az ünneplésre és szép lassan vastagodik az
emléklapgyűjteménye mindenkinek. Kivétel nélkül megható volt az egész díjátadó,
én azonban két embert most mégis kiemelnék. Egyikük egy fiatalember, aki immár
hét éve absztinens. A kisfiával jött ki átvenni a díjat, amit a csepp fiú úgy
ragadt magához, mintha értené, ez annak igazolása, hogy neki apja, családja
van. És vitte is a díjat még kisebb testvéréhez, ki az anyuja ölében várta
őket. Azt hiszem, ennél szebb jutalom nem is létezhet…
A másik férfi immár 15 éve, hogy elhagyta az alkoholt. A
díjat átvéve magához ragadta a mikrofont és megköszönte, hogy itt lehet, hogy igazi
élete, és főleg: családja lehet, hogy gyerekei, unokái bármikor számíthatnak rá,
nem kell azon aggódniuk, hogy milyen állapotban találják meg, mert biztosak
lehetnek benne, hogy józan. Nos igen, sajnos tudom, miről beszél… Így nagyon is megértettem, miért mond
köszönetet! Mégis azt hiszem, ebben a teremben ez nem csak nekem volt egyszerre
megható és tanulságos, és szívből kívánom, hogy mindenki eljusson erre a
szintre, és haladjon is tovább!
Egy olyan világban, egy olyan országban, ahol mindenki
panaszkodik, sajnos többnyire joggal, ahol egyre nagyobb a bizonytalanság, ahol
siker már szinte semmi, csak a kudarcok sokasága – ott eltölthettem néhány órát
a remény szigetén! Köszönöm, hogy ott lehettem, és kívánok érte cserébe
elegendő mennyiségű hitet, reményt és szeretetet – a többi meg: majd csak lesz
valahogy!
Szeretettel jegyezte:
Kiss Ágnes
Utóirat:
Szívesen
tennék bármit azért, hogy jövőre legalább 22-vel többen legyenek – ha jól
tudom, ennyi az alapítvány befogadóképessége – de sok lehetőségem nincs. Amit
biztosan tehetek, hogy mindezt leírtam, és igyekszem hírüket vinni – és ezzel
talán másoknak is esélyt, reményt adni. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy ezt
megosztod másokkal, akkor ennyit tegyél. Ha úgy érzed, többet is tehetsz, akkor:
Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Támogató Alapítvány
7696 HIDAS Kossuth u. 62
+36-30/272-4224
Adószám: 19028248-1-02
Bankszámlaszám: (hát ezt bizony
előbb ki kell derítsem… mert ez a nap nem erről szólt!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése