Streetmenti kritika

Azt mondta, a fiam, hogy márpedig egy kritikába mindig kell legyen jó is, de rossz is! Azt hiszem, az objektivitás igényét fogalmazta meg a maga módján – ami bevallom: nem könnyű ebben a helyzetben, hiszen nem csak a szereplő személyekhez kötődöm, hanem ahhoz a zenéhez is, amit játszanak… De legyen: essünk túl a negatívon!

Mindenek előtt nem ér a kisebbekre, vagy épp családos anyukákra ráhozni a szívbajt. Egy jól meghirdetett, jó dologra érkeztem, utolsó pillanatban beesve – és egy teremnyi üres szék fogadott, meg két pár, akik talán a feltámadó szél ellen vonultak be. Ledöbbentem: mi történt??? Aztán kiderült: a társaság a vetítés előtt még szomját és nikotinéhségét csillapította a másik helységben! Én meg két újraélesztéssel lettem gazdagabb! De legalább volt időm kilihegni magamból a rohanást…

Végül megtelt a terem, és elindult a bemutató! És késedelem ide vagy oda: tényleg egyszerre indulhatott a többi városban is, mert a mocorgásokból arra lettem figyelmes: megjöttek az első SMS-ek!

No de: kritizálni jöttem, nem dicsérni: ott tartottunk, hogy negatív élmények!
Aki próbált már koncertet bármivel felvenni, legyen az akár kamera, akár telefon, az tudja: fenemód nem könnyű! Még egészen jó cuccal is olyan zajos izét kapunk, ami legfeljebb az emlékek felidézésére jó, de zenei élményt nem nyújt. Ha pedig ott szeretné valaki megkérni mondjuk kedvese kezét, amit esetleg rögzít is ily módon, az azért praktikus, mert visszajátszva úgy sem lehet majd érteni – tehát utólag letagadható! Én próbáltam már, épp ezért tudom, hogy mi munka fekszik abban, hogy a zenei része tökéletesen szólt a dolognak. Egy pillanat alatt odarepített a Moszkva térre, (igen, akkor még úgy hívták, nekem az is marad!), vagy a Várba (szinte éreztem a szelet, annyira odavarázsolt!) – csakhogy én itt, a premieren egy néző voltam kéremszépen… nem rajongó! És a zenébe bele voltak vágva mindenféle riportok, amelyek két részre oszthatóak: volt, amit lehetett érteni – és volt, amit nem. Ez utóbbi számomra további két részre oszlott: volt, akit nem ismertem személyesen, és biztos érdekes dolgokat mondott, de mivel nem értettem: nekem csak zaj volt, ami zavarta a zenét. És volt olyan riportalany, akinek viszont ittam volna szavait – ha értettem volna… na ez meg ezért zavart, mert így szomjas maradtam! Most kénytelen leszek megnézni a DVD-t, hogy csillapítsam szomjamat!

Objektivitás! Ha van valami, amit szeretek magamban, az a szerénység és az objektivitás – magától Bástya elvtárstól tanultam! Így most kicsit nehéz azonban tovább írnom, hiszen akkor végre rátérhetek arra, hogy miért volt jó?!?

Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Mert annak, aki nem volt ott a munkák során és nem látta a filmet sem, annak hogy magyarázzam el, hogy időnként koncentrálnom kellett arra, hogy ne kezdjek el táncra perdülni, mert mögöttem nem látnak tőlem. Vagy hogy mekkora élmény volt egy ponyvába kapaszkodva Dorothyt játszani az Ózból, miközben nem tudtuk, hogy a félbemaradt koncertet sirassuk, vagy a helyzet komikumán röhögjünk… Hogy Szent György kisebb csatával küzdte le a sárkányt, mint a zenekar a hivatal sárkányát… És hiába ecsetelném: nem értenék azt a csillogást sem, ami a barátaim szeméből tükröződött vissza a munkálatok során. És igen, itt már kezdeném elveszteni objektivitásomat, így csak annyit mondhatok mindenkinek: nézze meg! És döntse el ki-ki magának, hogy mi volt a jó és mi volt a rossz benne! Egyszerűen: nem lehet másképp! És különben is: ki vagyok én, hogy megmondjam, mi jó vagy rossz?

Egy dolog azonban biztos: van egy barátom, aki a többi barátommal fejébe vette, hogy megcsinál valamit. Valamit, ami lehet, hogy nem egy nagy dolog: nem váltja meg a világot, nem lesz nagyobb a GPD, vagy a BUX index és nem tör ki tőle a Világbéke! De ilyet még nem csinált senki, és úgy érezte: ő ezt meg akarja csinálni! És megcsinálta! Nem „rinyált”, nem kifogásokat keresett, nem magyarázkodott: fejébe vette, és csinálta! És elkészült! Ennyi…

Igen, csak ennyit kéne mindenkinek tenni, mert ez a film egyben azt is igazolja, hogy ez működik! Akit maga a tartalom esetleg nem szólít meg, az legalább ennyit okuljon belőle – és akkor mégis csak szebb lett tőle a világ! 

Szeretettel jegyezte: Mammy

Ha pedig mindezek ellenére megnéznéd: ITT MEGVEHETED
További tudnivalók pedig a StreetMeeting.hu oldalon találhatók!

Írni csak a győztesnek szabad!

Ha nem is ezzel, de valami nagyon hasonló gondolattal kezdtem neki a Komlósi Oktatási Stúdió előkészítőjének, avagy ahogy mi hívtuk: a PRE-KOS-nak. Egy egész hét „szakma”, tele mélyvizes gyakorlattal… - ígérte a felhívás. Csábítóan hangzott, az árát biztos megéri (különösen, mivel ingyenes volt), nincs veszteni valóm! Hogy mit vártam tőle? Sokat! Szent elhatározásom volt, hogy ha nem derül ki ezalatt az egy hét alatt, hogy van mit keresnem ezen a pályán, akkor be sem iratkozom! Éppen az első találkozásra bandukoltam, amikor megfogalmazódott bennem a lényeg – amelynek aztán ott többször is hangot adtam – hogy nagycsaládos anyaként bármit megengedhetek magamnak, ha az nem kerül pénzbe és időbe, csak azt az egyet nem, hogy nem próbálom meg azt tenni mindenáron, amit a legjobban szeretek csinálni!

Nos, így indultam neki ennek a hétnek, ám azt nem sikerült összeszedjem a fejembe, hogy konkrétan mit is várok tőle igazán. Visszaigazolást, hogy jó vagyok? Talán… de ugyanakkor tudtam, hogy – bármennyire is írásra bíztat mindenki a környezetemben – nem vagyok jó, tehát ha ezt igazolják vissza, akkor az baj! Fura egy helyzet, ugye? A tandíj nem épp alacsony, és bevallom: féltem attól, hogy ismét pénzkidobásnak fogom érezni ezt a pénzt – hiszen egy nagyhírű főiskolába már felvettek egyszer kommunikáció szakra, amit fél év után abba is hagytam. Nem volt rossz, csak épp… számítógépet használni nélkülük is tudok. A közgazdasági számításokból már egyszer vizsgáztam, és bár a kenyeremet könyveléssel keresem: még ennek ellenére sem volt szükségem azokra a bonyolult közgazdasági számításokra, amelyeket itt kértek számon rajtam. Nem mondom, hogy megbántam, de azért… nagyon nem ezt vártam! Érthető, ha most óvatosabb próbáltam lenni.

Az biztos, hogy az első naptól kezdve folyamatosan mélyvízben úszhattam, amit eleinte – különösen a kamerapróbák és egyéb kép- és hangmegjelenítők használata során – csendes fuldoklással próbáltam túlélni. Kicsit irigyeltem társaimat, akiknek komoly ambíciójuk volt ebbe az irányba is, nekem egy jól fejlett fóbia jutott! Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy – oké: még remegve, el-elcsukló hanggal, de – kezdem élvezni a dolgot! Egy jól képzett pszichológusnak évekbe telik, míg páciense fóbiáját – különösen, ha az még ragaszkodik is hozzá – kikezelje… én már a harmadik nap után azt éreztem, hogy ide nekem az (arany)oroszlánt is! Persze még csak az arany málnára fussa belőlem, de hát még be sem iratkoztam! Mi lesz még itt?!?

Az hamar kiderült, hogy a kamera és a mikrofon kitúrja a tollat – legalábbis ebben az egy hetes időszakban, de szerencsére az is egyértelművé vált, hogy akik ide járnak, mármint az igazi KOS-növendékek, ha akarják, sem tudják kikerülni az írás tudományát. De nekünk is sok feladat volt, amit írásban kellett beadni – épp csak azt nem tudtam, hogy jó-e amit csinálok! Igaz, nem sok időm volt ezen gondolkodni, hiszen hol egy kajak-kenu versenyt, hol focimeccset közvetítettünk, hol az MTV székházat foglaltuk el… (Kétbalkezes barátaimnak ezúton is üzenem: fel a fejjel! Isteni meteorológus lehet még belőlük a blueboxban!) És az a 200 kilós kamera a Híradó stúdiójában… Szerelem első látásra! És kölcsönös lehet, mert szót fogadott nekem, és azt mutatta, amit én láttatni szerettem volna!

Aztán eljött az utolsó nap! Szomorú voltam, hogy vége, és hogy holnap délután már nem kell jönni… De az első óránkon megismerhettem Harle Tamással, és ha nem is olvasott még tőlem semmit – mert azt már tudom: tőle kell megszerezni az „A+”-t ahhoz, hogy azt mondhassam: na! Fog ez menni! – szóval még nem olvasott tőlem, de határozottan bíztatást láttam a szemében. Majd kiosztottak két írásomat, kiértékelve… és olyanokat írtak rá, hogy „Remek!”, meg hogy „Bármikor, bármelyik lap lehozza”! És mellette azért ott volt az is, hogy hol és mit lehetne erősíteni! Hát… Madarat lehetett volna velem fogatni!  A nap zárásaként – izé: majdnem! Hiszen még volt egy sajtótájékoztató Hajdú B. Istvánnal – értékelés volt, és kétszer is elhangzott a nevem… az Emléklapot „kiemelkedő teljesítményemért” vehettem át…

Igen, itt a helyem! Hogy a médiában mennyire és hol, az majd kiderül… de reszkess KOS: jövök! Addig is: itt fárasztom majd az emberiséget! Mert győztem, és igenis írni fogok!